1. fejezet - Kezdetek kezdete

Sziasztok!

És igen!!!! Itt az első fejezet a Csillagok boldogságából:D:D Bocsi, h ilyen későn, de ma egész nap nagyon keveset voltam otthon:S:S De kész lett és még ma föl akartam rakni mindenképpen:D Nem akarlak titeket tovább váratni:D
Három szemszögből írtam meg. Ahogy a cím is mutatja... itt kezdődik minden:D:D
Jó olvasást hozzá:D

Puszi:CC&EC


Alice / Aliz szemszöge

-Akkor költözünk Vancouverbe? – kérdeztem szomorúan. Imádtam Londonban lakni. Annyira megszoktam már az itteni folytonos nyüzsgést.
-Neked nem feltétlen kell jönnöd, kicsim. Hazajönnék mikor nincs ott dolgom – simított végig az arcomon.
-De akkor olyan keveset látnálak – bújtam közelebb hozzá.
-Figyelj, nem akarok ott maradni. Ha vége a film forgatásának, hazajönnénk. Sőt, közben bármikor hazajöhetünk, amikor csak időnk és kedvünk van hozzá.
-És akkor vennénk egy lakást ott Vancouverben? – csodálkoztam. Nem hinném, hogy megengedhetünk magunknak ilyen költséget. Nem akarom, hogy Rob családjától kérjünk kölcsön erre.
-Nem – ingatta a fejét. – Szállodában laknánk. Ez benne van a film költségében.
-Rendben – adtam meg magam. – De csak ha megígéred, hogy tényleg visszajövünk – emeltem fel a mutató ujjamat.
-Megígérem – mosolyodott el.

* * *

-Nyugi, szívem, biztosan mindent elraktál – fogta le a kezemet Rob, mikor már harmadszorra akartam kihúzni a bőröndök cipzárját.
-Bocsi, csak nagyon ideges vagyok – haraptam be az alsó ajkam. – Nem szoktam olyan gyakran „költözködni”.
-Indulhatunk? – kérdezte, mire ismét őrülten zakatolni kezdett az agyam. Biztosan mindent elraktam? Végül is valamikor biztosan vissza tudunk jönni, ha itt hagynánk valamit. Ez a gondolat némiképp megnyugtatott.
Bólintottam, majd vállamra kaptam a táskámat és fölemeltem a bőröndömet.
-Hagyd csak, azt majd én viszem – vette át tőlem a nehéz csomagot.

A ház előtt Rob szülei vártak minket a kocsijuk mellett. Richard Robbal bepakolta a csomagtartóba a bőröndöket, majd mind a négyen beszálltunk a kocsiba.

Peter szemszöge

-Remek, már ezen is összeveszünk – dörmögtem az orrom alá. Miért nem tudunk bármit is veszekedés nélkül megbeszélni?
-Nem fogom kivenni a lányomat az itteni óvodából, és nem fogom itt hagyni az otthonomat – dühöngött.
-Én nem is ezt kértem. Én megadtam a választást: Maradsz Lucaval, vagy jössz vele együtt.
-Ugyan Peter, hogyan akarsz így fölnevelni egy gyereket? Alig fogsz így vele találkozni.
-Már aláírtam a szerződést. És eszem ágában sincs felbontani.
-Remek! Úgy tűnik, neked fontosabb a színészkedés, mint a családod – köpte oda nekem.
-Hányszor mondtam már le a szerepekről, mert te ezt kérted tőlem? – kérdeztem felháborodva. – Ez most az én döntésem.
-A férjem vagy! Együtt kéne döntenünk ezekről a dolgokról!
Elfordultam tőle, majd kezembe vettem a bőröndömet.
-Le fogom késni a gépet – vettem semmibe előző mondatát, majd az ajtó felé indultam.
-Ha most kimész azon az ajtón, akkor soha ne is gyere vissza – suttogta szipogva. Nem! Bármennyire is bánt, hogy így kell látnom őt, nem nekem kell bocsánatot kérnem.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem így működik. Majd hívlak. Szia Jennie! – azzal kiléptem az ajtón.
-Szia Peter – hallottam még halkan a hangját, majd beszálltam a taxiba.
Egész úton csak bámultam magam elé. Nem akartam megint összeveszni Jennievel, de mégis sikerült. Szuper!
-Uram, megérkeztünk – szólt hátra a sofőr. Észre sem vettem, hogy közben már a reptérnél vagyunk.
-Köszönöm – adtam át neki a pénzt, egy kis borravalóval megfűszerezve.
Biccentett. Kiszálltam a kocsiból, majd kivettem a csomagjaimat is.

A repülőgépen nem volt semmi különleges, leszámítva azt, hogy összefutottam az egyik leendő kollégámmal és a barátnőjével. Egymás mellé szólt a jegyünk. A lány egy kicsit furcsa volt. Persze nem külsőre és nem is a tulajdonságai miatt, hanem mert nagyon hasonlított valakire. Valakire, akit 20 év alatt sem tudtam elfelejteni. Emíliára. Az arca szinte egy az egyben ugyan olyan volt. A szemei viszont zöldek voltak, a haja pedig barna.
Megráztam a fejem, hogy kizárjam belőle ezeket a gondolatokat. El kell már őt felejtenem. Hisz most feleségem van és egy gyönyörű kislányom. Nem szabad ilyeneken gondolkodnom.
Próbáltam minél többet megtudni róluk. Hisz mégiscsak együtt fogok dolgozni Roberttel, méghozzá jó hosszú ideig.

Így, hogy volt társaságom, hamar elment az a pár óra repülőút. A reptéren már vártak ránk, hogy elvigyenek a szállodába. Amint lepakoltam a cuccaimat, rögtön előkaptam a mobilom és bekapcsoltam. 3 nem fogadott hívás és 1 sms. Jentől. Mélyet sóhajtottam, majd megnyitottam az elsőt.
„Peter, kérlek, ne haragudj rám. Nem akartam, hogy elmenj. Nélküled teljesen üres vagyok. Nekem London az otthonom. Itt nőttem fel, nem várhatod el tőlem, hogy egy munka miatt itt hagyjam. Nagyon sajnálom, amiket mondtam. Már most nagyon hiányzol. Hívj, ha van rá időd, kérlek, hogy megbeszéljük. Luca puszil Szeretlek! Jen”
Azonnal tárcsáztam is a számát. Csak a hangposta szólalt meg. Ezek szerint annyira mégsem várta, hogy felhívjam. Még egyszer megpróbáltam. 1 csörgés… 2 csörgés… 3 csörgés… 8 csörgés…
-Szia Peter! – vette fel végre a mobilját. – Bocsi, csak Lucanak olvastam mesét és nem hallottam, hogy hívtál – zihálta. – Minden rendben? Ott vagy már? – zúdította rám kérdésözönét, mire elmosolyodtam. Ez már Jennie.
-Minden rendben van. Igen, már itt vagyok.
-Peter, tényleg ne haragudj. Nem tudom, mi ütött belém. Én csak… - kezdett magyarázkodni, de közbe vágtam.
-Nem kell megmagyaráznod. Megértem. Csak olyan sokat veszekszünk mostanában – sóhajtottam fel. Talán jót fog tenni egy kis magány. – Lehet, hogy ez az átmeneti távolság még javítani is fog a kapcsolatunkon.
-Lehet – sóhajtott fel ő is.

Fél órán keresztül beszélgettünk. Hallatszott a hangján, hogy nagyon fáradt, így elbúcsúztunk egymástól. Ránéztem az órámra. Fél 7. Remek, akkor kicsit felfrissítem magam, mielőtt elmennénk a megbeszélésre. Úgy beszéltük meg Roberttel, hogy háromnegyed 7-kor találkozunk a portánál, így volt még egy negyed órám. Megmostam az arcomat, majd lementem a portához. Mivel Robert még nem volt ott, így csak leültem az egyik fotelbe.
-Szia – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem. – Lehet, hogy már nem emlékszel rám – mosolygott. – Elizabeth vagyok.
Rögtön leesett, hogy ki áll előttem.
-Szia – mosolyodtam el én is. – Gondolom, a megbeszélésre jöttél le.
-Igen – bólintott rá. – Kire vársz? – nézett körül.
-Robertre – válaszoltam. – Már itt kéne lennie – néztem rá az órámra.
-Sziasztok – fékezett le előttünk az említett. – Huh… még időben leértem – zihálta. – Mehetünk?
-Persze – álltam föl, majd mindhárman a megbeszélt tárgyaló felé indultunk. – Hol hagytad Alicet? – fordultam felé.
-Fönnmaradt a szobában. Nem hinném, hogy bármi érdekes is lenne számára ezen a megbeszélésen – nevetett.
-Ebben van valami.

A megbeszélés unalmasan telt. Lesz rendezve nekünk egy úgynevezett ismerkedési parti. Persze vannak közöttünk olyanok, akik már ismerik egymást, de nagyrészünk senkit sem ismer - csak látásból - a leendő kollégái közül. Közös programokat rendeznek nekünk, hogy minél jobban összeismerkedjünk egymással.

Elizabeth szemszöge

-Hát ez nem volt valami izgalmas – nyújtózkodott egyet Kellan a megbeszélés végén. – Elég, ha szerveznek nekünk hétvégére egy bulit, és máris összejön a csapat – vigyorgott.
Szememet forgatva megráztam a fejem, majd kiléptem a tárgyalóból.
-Betty? – hallottam meg egy döbbent hangot nem messze tőlem. Azonnal fölkaptam a fejem. Nem sokan szólítanak már Bettynek, csak akik még fiatalabb koromból ismernek. Megfordultam. Zavartan néztem az előttem álló lányra.
-Bocsi, de ismerlek? – kérdeztem kétkedve.
-Ó, persze, biztos nem ismersz fel – nevetett. – Alice vagyok. Alice Wade – mosolygott. Wade, hát persze! Hogyisne emlékeznék arra a tüneményes kislányra!
-Nahát, Alice – öleltem meg. – Mennyit változtál azóta – kuncogtam. Utoljára másfél éves korában láttam őt. – Hogyan ismertél fel?
-Sok képen láttalak téged – nevetett.
-Milyen régen volt – emlékeztem vissza arra a másfél évre. Akkor vettek föl a szülei, mikor ő megszületett és kiköltöztek Bloomfieldbe.
-Alice! – jelent meg az ajtóban Robert is. – Látom, máris barátkozol a kollégáimmal – jött oda hozzánk.
-Nem éppen – kuncogott Alice. – Bettyt már régóta „ismerem”. Ő volt a bébszitterem kiskoromban – magyarázta.
-Akkor azt hiszem, nem fogsz unatkozni nélkülem – látszott Roberten, hogy kérni akar valamit.
-Ki hívott és hova? – úgy tűnik, Alice figyelmét sem kerülte el a mézes-mázos hanglejtés.
-Kollégák – vigyorgott. – Csak ide le a bárba. Beszélgetni.
-Menjél csak – sóhajtott lemondóan, majd adott egy csókot Robnak, aki rögtön el is viharzott. -Ráérsz? Vagy van valami programod estére? Robbal úgy terveztük, hogy sétálunk egyet a városban, de úgy tűnik, ennek a tervnek lőttek.
-Ráérek – mosolyogtam. – Megyünk?
-Persze! – kapta föl gyorsan a kabátját.
Ahogy kiléptünk a szálloda ajtaján, rögtön megcsapta az arcunkat a hideg szél.
-Mit szólnál, ha sétálnánk egy kicsit, majd beülnénk valahová? Szét fogunk fagyni ebben a hidegben – koccantak össze a fogaim. Szorosan összefontam magam előtt a karjaimat.
-A legközelebbi kávézóba beülünk – lehelte meg kicsit a kezeit. – Menjünk, mert tényleg meg fogunk fagyni.

Amint beléptünk a kávézó ajtaján, jólesően fölsóhajtottunk. Bent kellemes meleg volt.
-Szerintem ez jó lesz – nézett körbe.
-Szerintem is. Keressünk egy szabad asztalt valahol távol az ajtótól – dörzsöltem meg a karomat.
-Visszafele taxival megyünk – ült le egy üres székre. Követtem a példáját és leültem vele szemben.
-Hozhatok valamit? – termett mellettünk pillanatokon belül egy pincér.
-Mit kérsz? – fordult felém Alice.
-Egy cappuccinot – válaszoltam.
-Akkor két cappuccino lesz – mosolygott a pincérre, mire az bólintott, majd távozott.
-Mesélj, mi történt veled azóta? – kérdeztem kíváncsian. - Miután Bloomfieldből visszaköltöztetek Magyarországra, semmit sem hallottam felőletek.
-Nem történt semmi különös – fordította el a fejét. Látszott rajta, hogy valami bántja.
-Mond el, kérlek – fogtam meg a kezét, mire fölnézett rám.
-Kiderült, hogy akiket a családomnak hittem, nem is a családom – suttogta. – Csak örökbe fogadtak engem.
Nem tudtam megszólalni. Én voltam az egyetlen a családján kívül, aki tudott erről a dologról. Én is csak azért, mert véletlenül meghallottam, amikor erről beszéltek otthon a szülei.
-Alice én… - haboztam. Nem mertem elmondani neki. Féltem, hogy megutálna ezért. Aztán végül rávettem magam és megszólaltam. Végül is, egy másfél éves gyereknek még nem lehet egy ilyen dolgot elmagyarázni úgy, hogy megértse - … én tudtam erről – hajtottam le a fejem.
-Tudom? – nézett föl rám. – Mikor kiderült, meg akartalak keresni, hátha veled maradhatok. Nagyon haragudtam a szüleimre.
Mély levegőt vett. Úgy láttam, már sokkal nyugodtabb, mint az elején.
-Mesélj inkább te – váltott témát. – Mi van Adammel? – mosolyodott el végre, én viszont nem tudtam viszonozni a gesztust. – Mi történt? – kérdezte elkomoruló arcomat látva.
-Parancsoljanak – tette le elénk a két cappuccinot a pincér. – Hozhatok még valamit? – kérdezte udvariasan.
-Nem, köszönjük – válaszolta Alice sürgetve, mire a fiú biccentett, majd távozott. – Mesélj! – utasított az asztalra könyökölve.
-Honnan tudsz róla? – kérdeztem terelésképp.
-Nagyon sokat meséltek rólad otthon. De ne tereld el a témát – utasított.
Én pedig részletesen elmeséltem neki mindent. Mindent! Azt is, amit még az anyámnak sem mondtam el. Ahogy meséltem, arca úgy változott egyik pillanatról a másikra vörösre. Keze megfeszült, mikor a történet lényegébe belekezdtem. Mikor már a végénél tartottam, nem bírtam visszafogni a könnyeimet. Akadálytalanul folytak végig az arcomon.
-Sajnálom – suttogta, miközben megszorította a kezemet.