2. fejezet - Múlt és jelen

Sziasztok!

És itt a második fejezet:D kicsit érdekesebbre sikerült szerintem, mint amilyenre terveztem:D Tudom, h úgy ígértem, h legkésőbb pénteken este fölrakom, de végül ha úgy vesszük szombat hajnal lett belőle xd ... Legalábbis a gépi óra szerint:D:P a bejegyzésnél valamiért nem jól mutatja... Ha valaki tudja rá a megoldást az szóljon lécci:))
Jó olvasást hozzá!:D És persze KOMIKAT!!!:D:D

Puszi:CC&EC


Alice szemszöge

-Mesélnél még nekem erről a család dologról? Hogyan kerültél kórházba? Milyen sérüléssel? – kérdezte Betty. Még mindig a kávézóban ültünk és beszélgettünk.
-Nem nagyon van róla mit mesélni – sóhajtottam. – Elütött egy autó. Elég súlyosan megsérültem és sok vért vesztettem. Elütött és ott hagyott. Még csak nem is találták meg a tettest – mondtam bosszúsan.
-Micsoda? Az hogy lehet? – kérdezte döbbenten.
-Mire rám találtak, nem volt már az országban – válaszoltam könnyedén. – Ne akadj ki ennyire – mosolyogtam. – Én már rég túltettem magam ezen a dolgon. Ahogy a családon is. Még most is rendszeresen beszélek velük. E-mailezünk, telefonálunk. És mikor hazamegyek Magyarországra, találkozunk is.
-Azt nem tudod, hogy miért fogadtak örökbe téged? Hisz már volt egy fiúk és két lányuk is – csodálkozott.
-Leraktak engem a házuk elé – sóhajtottam. – Az anyám kimondottan rájuk hagyott engem. Egy levelet is írt, amibe leírta a nevem, és hogy gyerekükként szeressenek engem.
-Ezek szerint valaki olyan, akit ismertetek – állapította meg.
-Nem feltétlen. Bár kétlem, hogy bárki is ráhagyná egy vadidegen családra a lányát. Viszont ha az ismerősük volt, akkor akár el is mondhatta volna nekik.
-Mi oka… - kezdett bele, de félbeszakították.
-Sziasztok! – fölnéztem. Két lány állt az asztalunk mellett. – Csatlakozhatunk?
Csodálkozva néztem rájuk. Nem is ismerem őket. Lehet, hogy Betty…
-Oh, persze, bocsánat. Én Nikki vagyok, ő pedig Kristen – nyújtotta a kezét a magasabbik, barna hajú lány. A másik csak biccentett. – Robert és Lisa kollégái vagyunk. Te pedig Alice vagy, Robert barátnője, igaz? – bólintottam. – Leülhetünk?
-Persze! – biztos ismerik Bettyt. Legalábbis ez a lány igen.
-Azt hittem, ti is a bárban vagytok – nézett rájuk Betty csodálkozva.
-Kezdett oldódni a hangulat és már nem épp a beszélgetés volt előtérben – nevetett Nikki.
-Ashleyt is el akartuk hívni, de már késő volt – szólalt meg most először Kristen. – Nagyon jól összemelegedtek Kellannal. Bár ők már régebb óta ismerik egymást, nem most találkoztak először.
-És Rachelle? – kérdezte Betty körülnézve, hátha meglátja valahol.
-Taylorral – nevetett Nikki. – Nagyon jól kijönnek egymással.
-Engem is beavatnátok? – szóltam közbe mosolyogva. – Csak mert még nem nagyon ismerem a szereplőket.
Fogalmam sincs még arról sem, hogy Betty kit fog játszani, nem hogy a többieket, akiket szinte még nem is láttam.
-Ó, persze! – kezdett bele Nikki, majd egymás után sorba fölsorolta a színészeket és a hozzájuk tartozó karaktereket. Közben ők is hozattak maguknak egy-egy cappuccinot.
-Hú… hát nem gondoltam volna, hogy te fogod játszani Rosaliet – mondtam csodálkozva.
-Miért? – kérdezte mosolyogva.
-Csak már így elsőre is olyan kedves vagy – magyaráztam. A másik párosítás, ami kissé meglepett, hogy Betty kapta Esme szerepét. Ő lesz Carlisle felesége, azaz Peterrel alakítanak egy párt.
Akin viszont egyáltalán nem lepődtem meg, az Kristen volt. Ugyanígy képzeltem el Bellát a könyv alapján is. Legalábbis kinézetre.
Megcsörrent a telefonom. Előkaptam a zsebemből, majd rögtön a kijelzőre néztem, amin ez állt: Rob.
-Megbocsátotok egy percre? – néztem a lányokra. Bólintottak, mire megnyomtam a hívás fogadása gombot. – Szia Rob! – szóltam bele a telefonba.
-Szia édes, merre vagytok?
-Egy közeli kávézóba, miért? – kérdeztem mosolyogva.
-Csak aggódtam, mert már rég elmentetek. Azt hittem, eltévedtetek – kuncogott.
-Nagyon vicces – forgattam meg a szemem a gúnyolódására. – Nem tévedtünk el, csak beszélgetünk.
-És nem szeretnél visszajönni? Már fent vagyok a szobában – mondta pajkosan.
-Csak ha nem ittad full részegre magad.
-Akkor gyere. Várlak – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szeretlek. Szia!
-Én is. Szia! – azzal letettem a telefont.
-Ne is mond – mosolygott Betty. – Robert visszahívott a szállodába - jelentette ki egyértelműen.
-Igen – sóhajtottam. – Remélem tényleg nem ivott olyan sokat. Semmi kedvem ilyen fáradtan a részegen elsütött poénjait hallgatni – nevettem. -Jöttök ti is, vagy még maradtok? – bújtam bele a kabátomba, majd feléjük fordultam, de már mind a hárman álltak. – Szóval jöttök – kuncogtam.
Nevetve bólintottak, majd ők is fölvették a kabátjukat.
-Addig én fizetek – mondtam, majd elindultam a pult felé, de valaki megfogta a kezem, visszatartva ezzel. Csodálkozva fordultam hátra.
-Én fizetek – mondta Betty határozottan.
-Fogjátok le – kacsintottam Nikkire, majd újra elindultam a pult felé. Most már senki nem tartott vissza. – Fizetni szeretnék – szóltam a pincérnek.
-4 cappuccino volt, igaz? – kérdezte, miközben a gépével már számolta is az összeget.
-Igen – raktam le a pultra a pénzt. – A visszajárót tartsa meg – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.
-Köszönöm – hallottam meg a hangját, miután megszámolta a pénzt.
-Mehetünk – néztem a lányokra, majd kinyitottam az ajtót.
Ahogy kiléptünk az utcára, összerezzentünk.
-Miért kell itt ilyen hidegnek lennie? – vette elő a kesztyűjét Kristen.
-Azt hiszem, hozzá kell szoknunk ehhez.

Egyszerre lélegeztünk fel, mikor beléptünk a szállodába. Elköszöntem a lányoktól, majd elindultam föl a szobába, ők pedig a bár felé vették az irányt. A folyosón összefutottam Peterrel is, aki láthatóan nagyon jó kedvében volt.
Mikor beléptem a szobába, rögtön Robot kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Aztán meghallottam, hogy a fürdőben folyik a víz. Elmosolyodtam, majd halkan benyitottam. A zuhany alatt állt és dúdolgatott. Hihetetlen, milyen szép hangja van.
Elkezdtem levenni a ruháimat, majd elcsúsztattam a zuhanykabin ajtaját. Rob azonnal fölkapta rá a fejét.
-Szia – mosolyodott el, majd a derekamnál fogva magához húzott. – Hogy telt az estéd? – csókolt meg.
-Nagyon jól. Képzeld, találkoztunk még két kollégáddal is.
-Kikkel? – kérdezte kissé döbbenten. – Á, persze! Kris és Nikki, igaz? Ők is előbb elmentek a buliról.
-Igen – bólintottam rá. – Nagyon kedvesek voltak. Jót beszélgettünk velük.
-Hm… ezek szerint megszakítottam a hívásommal egy jó kis beszélgetést? – hangja egyáltalán nem volt bűnbánó.
-Pontosan – néztem rá álmorcosan.
-Akkor ezek szerint kénytelen leszek téged kiengesztelni – húzta föl a szemöldökét vigyorogva.
-Sok sikert hozzá – léptem ki én is vigyorogva a zuhanyfülkéből, majd felkaptam egy törölközőt, és jól megtörölköztem. Ahhoz már nem vettem a fáradságot, hogy fel is öltözzek, így teljesen meztelenül sétáltam ki a fürdőből. Először kissé csalódott voltam, de aztán megéreztem karjait a derekamon, így rögtön elpárolgott minden kétségem.
-Gyönyörű vagy – búgta a fülembe.
-Ezzel még nem veszel le a lábamról – suttogtam. Ha hangosabban mondtam volna, rögtön feltűnt volna neki, mennyire a hatása alatt vagyok már most is.
-Én ezt nem így látom – csókolt bele a nyakamba, mire akaratom ellenére is elégedett nyögés hagyta el a számat.
-Pedig tényleg nem – szinte fizikai fájdalommal járt elszakadnom tőle, mégis tettem egy lépést előre. Mégiscsak hatékonyabb volt, ha nem éreztem magamon az érintését.
Aztán már csak arra eszméltem föl, hogy fölkapott az ölébe, majd az ágyra fektetett.

Elizabeth szemszöge

Miután Alice fölment a szobájukba, én Nikkivel és Kristennel a bár felé vettem az irányt, de félúton megtorpantam.
-Azt hiszem, inkább én is fölmegyek a szobámba – magyaráztam kérdő tekintetüket látva. – Eléggé fáradt vagyok már.
-Rendben – bólintottak. – Szia! – köszöntek el mindketten, majd folytatták az útjukat a bár felé. Megnyomtam a lift hívó gombját, majd fáradtan a falnak dőltem. Hallottam, hogy megérkezik a lift, így ellöktem magam a faltól. Kinyitódott az ajtaja, én pedig már létem volna is be, de összeütköztem valakivel. Fölnéztem, és csodálkozva meredtem a zöld szempárba.
-Azt hittem, te is a bárban vagy a többiekkel.
-Igen, ott vagyok – bólintott –, csak fölmentem átöltözni, mert sikeresen leborítottak az itallal – húzta mosolyra a száját.
Milyen szép ívűek az ajkai… és milyen gyönyörű a mosolya… - sóhajtottam magamban. Kissé megráztam a fejem, hogy elfelejtsem ezeket a gondolatokat. Azóta nem gondoltam ilyenekre mióta… Nem! Erre nem szabad gondolnom! Megfogadtam, hogy soha többé nem fogom miatta rosszul érezni magam, úgyhogy…
-Én most megyek, mert fáradt vagyok – néztem rá álmos tekintettel. Még mindig a lift ajtajában álltunk, ami közben vagy ötször be akart már csukódni, de miattunk nem tudott.
-Rendben – mosolygott még mindig. Majd egyszerre akartunk félreállni, így ismét egymás útjában voltunk. Egyszerre nevettünk fel. – Bocsi – fogta meg a vállamat, hogy fordítson a helyzetünkön, így én kerültem a liftbe. Automatikusan nyomtam meg a 3-as számot. – Aludj jól! – intett mielőtt még becsukódott volna az ajtó.
-Jó szórakozást!
-Meglesz! – hallottam még nevetős hangját, majd az is elhalt. Egyedül maradtam a liftben a gondolataimmal.
18 éve nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá és arra az éjszakára, ami mindent megváltoztatott. Ha akkor nem így alakulnak a dolgok, talán most boldog feleség lennék. De talán jobb is így. Ha ez lett volna később is a reakciója bizonyos dolgokra, nagyon megbántam volna, hogy vele maradtam. De még akkor is. Képtelen voltam megtenni csak az ő kedvéért. Ebbe nekem is ugyanúgy volt beleszólásom.
Újra meg újra visszakúsztak a fejembe azok az emlékképek.
„Boldogan nyitottam ki neki az ajtót. Amint megláttam, elmosolyodtam, majd megcsókoltam.
-Gyere beljebb – invitáltam a nappali felé. Nem voltak otthon a szüleim, így most nem kellett elrejtenem őt. – Kérsz valamit?
-Nem, köszi – rázta a fejét zavartan. Mindketten tudtuk, hogy csak időhúzásként kérdeztem meg. – Fölmegyünk a szobádba? – kérdezte halvány mosollyal az arcán.
Bólintottam, majd kézen fogtam, és az emelet felé kezdtem húzni őt. Szorosan jött mögöttem, átkarolva út közben a derekamat. Kinyitottam előttünk a szobám ajtaját, majd őt is magammal húzva beléptem és becsuktam magunk mögött az ajtót.
Nem szólaltunk meg, nem kérdeztünk a másiktól semmit. Minden jött magától. Szinte nem is emlékeztem, hogy mikor kerültek le rólunk a ruhák, de már szerencsére egyáltalán nem voltam zavarban, ahogy szerelmem se. Mennyi ideje készültünk már erre és mennyit izgultunk emiatt. Pedig fölösleges volt. Egyszerűen csodálatos volt minden. Megvolt a kellő hangulat és semmi sem zavart meg minket.”
Föl sem tűnt, hogy közben automatikusan kiszálltam a liftből és már a szobámban vagyok. A gondolatok még most is ezresével cikáztak a fejemben. Nem bántam meg, hogy vele veszítettem el a szüzességem, de jobb lett volna, ha nem ilyen árat kell fizetnem érte. Ha tényleg minden tökéletes lett volna, mint ahogy azt akkor gondoltam, akkor nem lett volna semmi baj. Talán még most is együtt lennénk. De kár is már ezen gondolkodni. Azóta már eltelt 18 év. Azt hittem, már túlléptem rajta, de úgy tűnik, tévedtem.