36. fejezet - A koncert

Sziasztok! :D

Hát, chat-ben már írtam, hogy most egy extra hosszú fejezetet kaptok tőlem, emiatt is volt ez a késés... Az extra hosszú most kétszer annyit jelent, mint a megszokott, azaz az eddigi 4-4 és fél oldal helyett most 9 oldalt írtam nektek ^^ Úgyhogy tessék szépen megbecsülni!! ;D Ezzel most kicsit több munkám volt, nem csak amiatt, hogy hosszabb, hanem kellett kicsit keresgélnem is a neten, na meg vissza is az előző fejezetekbe :) A végén - előre szólok, hogy nem ér odalapozni! - lesz egy "kis" meglepi, aminek örülni is fogtok, meg nem is, de ezt majd úgyis észreveszitek, ha odaértek az olvasásban ;) Remélem, tetszeni fog nektek a fejezet :D Jó olvasást hozzá! :)

Puszi


Liz szemszöge

Halk kopogtatásra ébredtem fel másnap reggel. Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet, de először nem nagyon esett le, hogy tulajdonképpen hol is vagyok.
-Jó reggelt, Liz – nyitott be Ginny az ajtón.
-Jó reggelt – nyújtózkodtam egyet álmosan. – Hány óra van? – dörzsöltem meg a szemeimet.
-Már majdnem dél – mosolygott elnézően.
-Micsoda? – pattantak fel azonnal a szemeim. – Ennyit aludtam? – csodálkoztam.
-Hát, a tegnapi nap után ez nem nagy csoda – kuncogott.
-Felébreszthettetek volna – húztam le magamról a takarót.
-Hát, Peter próbálkozott, de olyan mélyen aludtál, kiráncigálni pedig nem akart téged az ágyból – nevetett fel. – Most viszont már ideje volt felkelned, mert a gépetek háromkor indul Phoenix-be.
-Ó, rendben, gyorsan összekészülök akkor – keltem fel, majd a bőröndömhöz léptem.
-Magadra is hagylak. Ha készen vagy, gyere le, mert ma kicsit előbb ebédelünk.
-Rendben – bólintottam, mire ő becsukta az ajtót.
A tegnapi hangulatnak ma már nyoma sem volt a házban. Mindenkinek az arcán mosoly bujkált, amit nem nagyon értettem. Egyedül Peter látszott kissé bosszankodónak rajtam kívül.
Miután elkészültem, mind már csak rám vártak az asztalnál, hogy ehessünk végre. Mindenki szokatlanul csendes volt. Mármint a tegnapi naphoz képest mindenképpen. Amikor felnéztem egy pillanatra a tányéromról, mindig elkaptam valakinek a pillantását, ahogy engem nézett. Kezdett eléggé frusztráló lenni, de próbáltam ezt nem kimutatni. Talán csak bemagyarázom magamnak az egészet és igazából nincsen semmi érdekes. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán elfelejtettem valamelyik ruhámat felvenni, vagy esetleg a hajam áll hülyén, de biztosra vettem, hogy akkor szóltak volna, vagy legalábbis szóvá tette volna valamelyikük.
-Na jó! – tettem le a kanalat a kezemből teljesen nyugodtan. – Van rajtam valami érdekes, amit nézni kell, vagy csak megőrültem? – néztem végig rajtuk. Ők csak mind tovább mosolyogtak, Peter pedig megforgatta a szemeit.
-Nincs semmi, Liz, ne aggódj – mondta Peter kissé csodálkozva. Talán tényleg alaptalan volt ez a kérdésem.
-Hát jó – sóhajtottam, majd visszatértem az evéshez.
Miután befejeztük az ebédet, mi Peter-rel felmentünk a szobáinkba, hogy összepakoljuk a maradék holminkat. Úgy terveztük ugyanis, hogy nem egy éjszakai járattal jövünk vissza, hanem ott alszunk Phoenix-ben egy szállodában. Peter foglalt is egy kétágyas szobát, nem messze a stadiontól, ahol a koncert is lesz.
Miután mindenkitől elbúcsúztunk, Peter apja vitt ki minket a reptérre. Az út sokkal rövidebbnek tűnt most, mint idefelé. Talán akkor csak a zavartságom és az idegességem miatt éreztem őrületesen hosszúnak azt a 10-15 percet.
-Nem tudom, nem szólok-e túl későn – szólalt meg egyszer csak Peter, mikor már a váróteremben ültünk -, de anya arra gondolt, hogy a magyarországi nyaralásunk előtt páran még eljöhetnétek hozzánk. Szeretné megismerni a kollégáimat és gondoltam, ha megint szívesen eljönnél te is… - nézett rám várakozóan.
-Pontosan mikor is? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Két-három nappal előtte. Alice-szel és Rob-bal már beszéltem, de mivel ők akkor már ott lesznek Alice családjánál, ezért nem tudnak ideutazni. A többieket majd még megkérdezem, csak gondoltam, ha már így alkalmam van rá, megkérdezem tőled is – mosolygott.
-Hát, nekem nincs más programom a nyárra – vontam meg a vállam.
-Akkor ezt igennek veszem – vigyorgott. – Egyébként, ne haragudj a kérdésért, nem muszáj válaszolnod, de…
-Bökd ki nyugodtan.
-Hogyhogy nem meséltél nekem sosem a barátaidról? Úgy értem, biztosan nem voltál egyedül, mielőtt találkoztál volna Nikkiék-kel. Mi lett a barátaiddal? Miért nem velük töltöd a nyarat?
-Hát, nem mondanám, hogy a barátaim voltak… - húztam el a számat. – Miután eljöttem otthonról, egyre kevesebbet beszélgettünk. Először még mindennaposak voltak az e-mail-ek és az sms-ek, de aztán egyre ritkábban kerestük egymást. Nem is tudom, mikor beszéltem velük utoljára – gondolkodtam el. – Nyugodtan szóld le őket – pillantottam fel rá. – Én már beletörődtem, hogy ilyen barátaim voltak – sóhajtottam.
-Nem állt szándékomban bármi megjegyzést is tenni akár rájuk, akár rád, de igazad van – csóválta meg a fejét.
-Nem beszélhetnénk inkább másról? A forgatás kezdete előtti dolgokat hónapok óta próbálom már kiverni a fejemből. Egyébként is… mi értelme van a volt barátaim után sírni, ha találtam náluk sokkal jobbakat – mosolyogtam fel rá.
Ez után már szerencsére nem nagyon jöttek szóba a volt barátaim. Sőt, a hátra levő időt nagyrészt csendben töltöttük el. Ez még azután is így maradt, hogy felszálltunk a gépre és elfoglaltuk a helyünket.
-Képzeld – szólalt meg hirtelen -, Rob azt mondta, hogy meg szeretné majd kérni Alice kezét.
-Tényleg? – derült fel az arcom. – És mikor?
-Eddig a szülinapjára tervezi.
-De hát az még soká lesz. Miért halogatja addig?
-Hm… a partit már most elkezdte szervezni – kuncogott. – Alice szüleit is meg akarja hívni, úgyhogy a jegyfoglalás is egy indok. És persze ők sem érnek rá mindig csak úgy eljönni Vancouver-be. Rob azt szeretné, ha mindenki ott lenne, aki fontos Alice-nek. Meghívja a magyarországi barátait, pontosabban a fél országot – nevetett fel.
-Akkor miért nem kéri meg most nyáron? Hiszen mindenki ott lesz, nem?
-Na ennek az okát én sem tudom… erről inkább őt kérdezd. Talán csak szeretné, ha egy különleges alkalomra esne – vonta meg a vállát. – De kérlek, megtennéd, hogy bizalmasan kezeled ezt az információt?
-Persze, ez csak természetes – nevettem fel. – El nem árulnám ezt Alice-nek, bármivel is fenyegetőzne. Úgyis még soká lesz az a szülinap. November 3-a… addigra még én is elfelejtem.
-Remélem is, mert Rob a fejemet veszi, ha Alice rájön a tervére.
-Majd megmondom, hogy én voltam – vontam meg a vállam egyszerűen.
-Attól még én elmondtam neked – rázta meg a fejét.
-Na jó, ebben úgysem tudunk egyező véleményre jutni. Az út hátralevő óráit pedig nem ezzel szeretném eltölteni.
Fejét csóválva elmosolyodott, miközben hátradőlt az ülésén. Mindketten újra csendbe burkolóztunk. Úgy tűnik, hosszú lesz így ez az utazás. A csöndet végül én törtem meg.
-Nem gondolod, hogy az újabb paparazzi képek megjelenése rólunk csak olaj lesz a tűzre? – néztem rá félénken. Nem akartam, hogy emiatt felidegesítse magát, de nem voltam benne biztos, hogy tudja, mire vállalkozott azzal, hogy most velem mutatkozik ismét.
-Nem nagyon érdekel, hogy megjelenik-e újabb cikk rólunk – vonta meg a vállát, semleges arckifejezéssel. – Ha bármelyik újságba is beleraknak rólunk akár egy képet is, gondoskodni fogok róla, hogy megtudják az igazságot.
-Általában nem az szokta vonzani az újságírókat – húztam el a számat.
-Szerintem meg tudnám oldani – nézett rám jelentőség teljesen.
És tényleg, valóban így volt. Ha pénzről van szó, az emberek bármit megtesznek.
Bólintottam, majd ismét csendbe burkolóztam. Ez a hosszú, beszélgetés nélkül eltelt idő kezdett egyre kellemetlenebb lenni. Peter csak nézett kifelé az ablakon, az alattunk elhaladó óceánt figyelve, vagy éppen maga elé nézett és a gondolataiba merült.
-Peter… - szólaltam meg tétován.
-Hm? – Még mindig az ablakon kifelé bámulva ült, mintha meg sem hallotta volna, hogy szóltam neki, csak automatikusan reagált rá.
-Kérdezhetnék tőled valamit? – próbáltam magamra vonni a figyelmét, ami sikerült is, mert ezúttal már felém fordult.
-Persze, csak nyugodtan – bólintott kíváncsian.
-Hát, öhm… megértem, ha nem akarsz róla beszélni… - kezdtem bele tétován. – Ginny említett egy nevet, mikor nálatok voltam, és nagyon felkeltette vele az érdeklődésemet – magyaráztam. Kérdőn nézett rám. – Ki az az Emília? – haraptam bele az alsó ajkamba, miközben végig a szemébe néztem.
Láttam felcsillanni bennük a megértést, és szinte ezzel egy időben az arca teljesen komollyá vált.
-Mit mondott neked róla? – kérdezte visszafojtott lélegzettel.
-Akkor említette, mikor te telefonáltál Jennie-vel a cikk megjelenése után… Azt mondta, azért nem tudtak meggyőzni róla, hogy Jennie nem a legmegfelelőbb feleség számodra, mert nem láttál a saját szemedtől, és mindenkiben csak Emíliát kerested – motyogtam halkan.
-És nem mondták el, hogy ki volt ő? - horkantott fel. – Na igen, a nehezét rám hagyták.
-Ginny azt mondta, ha akarod, te majd elmondod nekem. Ő nem akart ebbe belekeveredni. És egyáltalán nem kötelező elmondanod. Én tiszteletben tartom, hogy ő egy… szemmel láthatóan ütő téma nálad. Nem foglak kérdezgetni róla, ha nem szeretnéd elmondani – hadartam.
-Igazából nincsen ebben semmi titok – vontam meg a vállam. – Csak nem szeretek róla beszélni, ezért nem mondtam el senkinek sem. De benned megbízok… Tudom, hogy képes vagy tartani a szádat, ha megkérlek rá – nézett a szemembe, biztosítást várva a feltevésére. Csak bólintottam, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy belekezdjen. – Még fiatal voltam, ha jól emlékszem, tizenhét éves. Az utolsó évemet jártam a suliban és minden vágyam volt, hogy a középsuli után színésznek tanuljak valami neves egyetemen. De minden vágyamat elfújta a szél, miután megsérültem egy atlétika versenyen. Rúdugrásban indultam, de rosszul érkeztem. A fél oldalam lebénult, de nem kimondottan az eséstől, hanem a sokk játszott nagy szerepet ebben. Hónapokig szenvedtem magamba fordulva. Senkivel sem voltam hajlandó beszélni, pedig kellett volna. Kellett volna valaki, akinek elmondhatom, mennyire tönkrevághatja ez a sérülés az egész életemet. Hogy ha nem gyógyulok meg, és örökre béna maradok, minden álmomnak lőttek. Ehelyett viszont csak feküdtem a szobámban, és bámultam a plafont. Hónapokba tellett, míg sikerült túltennem magam a baleseten. Akkor viszont már késő volt… Egy hónapba telt, mire olyan szinten rendbe jöttem, hogy meg tudtam mozdítani akár csak az egyik ujjamat is. Ezért hallgatott rám Alice. Ezért tudtam meggyőzni őt, hogy ne bánkódjon tovább. A pszichikai bénulások nagy százalékban végződnek gyógyulással. A hatalmas remény, ami az első mozdulatomat követte, erőt adott ahhoz, hogy higgyek benne, képes leszek újra járni. A szüleim a lehető legjobb ellátást akarták biztosítani nekem, így elvittek Magyarországra, a világ legjobb orvosához, aki a hozzám hasonló betegeket kezelte. Ott találkoztam Vele. – Egy pillanatra megállt, hogy mély levegőt vegyen, majd egy sóhaj után folytatta. – Csaknem fél évig jártunk ehhez az orvoshoz. Szinte egyszerre kerültünk oda, így tudtuk segíteni egymást a felépülésben. – Itt elmosolyodott. - Együtt elhatározva mozdítottuk meg először a lábunkat, együtt tettük meg az első sétánkat… egyszóval, mindent egyszerre csináltunk. Gondolom, nem kell elmagyaráznom, mennyire közel kerültünk egymáshoz ez alatt a fél év alatt. Mindketten fülig szerelmesek voltunk, de sajnos eljött az az idő, hogy nekünk vissza kellett költöznünk Londonba. Az álmaimat teljesen elfeledtem Mellette, így csak ekkor döbbentem rá, hogy mindezt miért is kezdtem el. Az elhatározás, hogy felépüljek, a színészkedésem miatt volt. Tudtam, hogy a szüleim nem akarnak beleszólni az életembe, de az anyukám világosan elmagyarázta nekem, hogy ez csak egy diákszerelem, aminek egyszer vége is szakadna. Nem érdemes ezért feladni az álmaimat. És igaza volt. Ezt már akkor beláttam. Tudtam, hogy mi lenne a helyes és e szerint is döntöttem. Persze mindkettőnknek fájt a szakítás. Talán még senki sem ismert engem annyira, mint Ő. Még Ginny sem – mosolygott keserűen. - Pedig utána ő volt az, aki lelket öntött belém. Ő próbálta betölteni azt az űrt, amit… - lehunyta a szemét és nagyot nyelt – Emília hagyott maga után. Azóta nem találkoztunk egymással, de még most sem vagyok képes kiverni a fejemből az arcát.
A szája megremegett, ahogy próbálta rendezni a vonásait. Szemeit összeszorította, ajkait összepréselte. Már bántam, hogy felhoztam ezt a témát. Kibírtam volna e nélkül is, főleg ezután az arc után.
-Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni – érintettem meg a karját.
-Te ne haragudj – nézett mélyen a szemembe. – Csak olyan régen beszéltem már erről bárkinek is, hogy most kitört belőlem ez az egész – rázta meg a fejét.
-Semmi baj, megértem – szorítottam meg a kezét. Nem tudtam, mi mást mondhatnék. Nem kezdhetek el itt beszélni neki a múltamról. – Figyelj, ha ez után inkább nem jönnél el a nyaralásra…
-Nem – vágott közbe határozottan. – Elmegyek. Egyszer úgyis meg kell tennem ezt a lépést. Így legalább lesznek mellettem, és nem egyedül kell szembenéznem mindennel.
-Rám számíthatsz – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Igen, tudom, és ezért nagyon hálás vagyok neked.
-Ugyan már, erre valók a barátok – terült el széles mosoly az arcomon, holott legbelül azt kívántam, bár több is lehetne. Ezzel a vallomással már biztos lehettem benne, ha mással nem is, hogy Peter, bármennyire is bizonygatja, még egyáltalán nem lépett túl az első nagy szerelmén. Talán Jennie-vel is ezért veszekedtek annyit. Talán Ginny-nek igaza volt, és benne is csak Emíliát kereste. – Peter, természetes, hogy még mindig…
-Természetes? Szerinted az természetes, hogy még mindig ilyen szinten kiborít az emléke? – nézett rám hitetlenkedve.
-Nem, én azt akartam mondani, természetes, hogy még mindig hiányzik. Az első szerelem a legerősebb. Azt sosem felejtjük el. – Ebben legalább már járatos voltam. Ha tudná, mennyire átérzem a helyzetét. Nekem csak annyival volt könnyebb dolgom, hogy Adam nem szeretett már engem, mikor elhagyott.
Az út további része ezúttal már tényleg teljes csendben telt. Sikeresen elrontottam a napunkat azzal, hogy rákérdeztem Emíliára. Kell nekem mindig ilyen kíváncsinak lennem. Abban persze profi vagyok, hogy lerontsam a hangulatot.
Miután megérkeztünk, Peter megfogta a karomat, és elkezdett maga után húzni.
-Gyere, a taxi már vár ránk – magyarázta értetlen arcom láttán.
Miután beszálltunk a taxiba, ő bemondta a szálloda címét, a sofőr pedig már indított is. Beletelt egy húsz percbe, míg megérkeztünk a szálloda elé, pedig nem vezetett valami lassan a taxis. Viszont az feltűnt, hogy Peternek igaza volt abban, a stadion, ahol a koncert lesz, egyáltalán nincsen messze a szállodától, ahol szobát béreltünk. Épp, hogy elhagytuk a stadiont, egy perc elteltével már meg is érkeztünk.
Peter átvette a kulcsot a portán, aláírta a kellő papírokat, majd fölmentünk a szobánkba.
-Nincs sok időnk – nézett az órájára összeráncolt szemöldökkel. – És gondolom, te is le szeretnél fürdeni még előtte. Van egy óránk elkészülni – nézett fel rám.
-Oké – bólintottam. – Akkor kezdem én, ha nem gond – kaptam elő gyorsan a fürdéshez szükséges dolgaimat.
-Persze, menj csak – intett a fürdő felé.
Már a zuhany alatt álltam, mikor eszembe jutott, hogy nem hoztam be magammal ruhát. Remek! – sóhajtottam magamban. Gyorsan lezuhanyoztam, majd kiszállva a tus alól, magam köré csavartam a törölközőt.
-Készen vagy? – pillantott fel Peter az előtte levő újságból. Ahogy meglátott, végig nézett rajtam, majd elnevette magát. – Miért felejted el mindig a ruhát is bevinni magaddal? – kuncogott még mindig, miközben felállt az ágyáról, ahol eddig ült, és kezébe véve az előre elkészített ruhakupacot, elindult a fürdő felé.
-Siettem, hogy még te is el tudj készülni időben. Egyébként, fogsz még ennél kevesebb ruhában is látni a nyáron – vontam meg a vállam. – Úgy értem, a strandon – tettem hozzá gyorsan, mikor rájöttem, mennyire kétértelműen fogalmaztam. Elfordítottam a fejemet és úgy tettem, mintha a bőröndömben keresgélnék, hogy ne láthassa az arcomat elöntő pírt.
-Aha – nevetett fel. Biztos voltam benne, hogy neki is feltűnt a válaszom kétértelműsége. – Azért ott remélem, nem csak egy szál törölközőben leszel – vigyorgott rám, majd becsukta a fürdőajtót.
Kifújtam az eddig bent tartott lélegzetemet. Ha ez a két nap ilyen elszólásokkal lesz tele, akkor Peter többet fog elvörösödve látni engem, mint a rendes arcszínemben. De most már nem tudok mit tenni. Ha sikerül túlélnem a koncertet, akkor már semmi gond nem lehet…
Sokáig gondolkodtam rajta, mit is vegyek fel. Nem akartam nagyon feltűnőt, de nagyon egyszerűt sem. Valahol a kettő között keresgéltem. Nem akartam világítani a közönségben.
Végül egy lila, csíkos, térd fölé érő, pántnélküli, egyrészes szoknya mellett döntöttem, amihez egy háromnegyedes leggings-et társítottam. Fel akartam öltözni még azelőtt, hogy Peter kijönne a fürdőből, így gyorsan fel is kapkodtam a ruhákat. Már a szoknya is rajtam volt, de a cipzárral az oldalán elakadtam. Becsípte az anyagot, és nem tudtam tovább húzni.
-Mit csinálsz? – hallatszott Peter meglepett, nevetős hangja a hátam mögül. Észre sem vettem, hogy mikor lépett oda, pedig szemben álltam a tükörrel. Túlságosan is el voltam foglalva a ruhámmal.
-Csak becsípte az anyagot, és nem bírom felhúzni – bosszankodtam zavaromban, ugyanis nem volt rajta még póló. Úgy tűnik, ő meg azt felejtette el bevinni magával.
-Helyette inkább magadat húzod fel - kuncogott, miközben megfogta a kezemet és elhúzta a cipzárról. Láthatóan őt egyáltalán nem zavarta a helyzet. Bár miért is zavarta volna. Hiszen én is látni fogom őt a nyáron. – Hadd segítsek – hajolt lejjebb.
-Nagyon vicces – nyújtottam ki rá a nyelvem.
-Igen, ezt a jelzőt sokszor hallom – nevetett még mindig. – Készen is van – jelentette ki, miután egy könnyed mozdulattal felhúzta a cipzárt.
-Köszi – mosolyogtam rá a tükrön keresztül.
-Nincs mit – nevetett ismét, majd elfordult és a bőröndjéhez lépett. – Nem értem, miért kell ennyire bonyolult ruhákat tervezniük a nőknek.
-Ezt hogy érted? – lepődtem meg.
-Úgy, hogy egy csomó olyan ruhát látok, ami hátul cipzáras. Megmondanád nekem, hogy ezekkel te hogyan boldogulsz egyedül? Mit csináltál volna nélkülem?
-Nagyon vicces kedvedben vagy – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Egy koncertre nem lehet rossz hangulatban menni. – Előhúzott egy zöld pólót, majd felvette. – Egyébként is… elhatároztam magamban, hogy jó lesz ez a koncert, még ha össze is futunk pár paparazzival vagy Jennie-rajongóval.
-Ó, így már érthető.
Elővettem a magassarkúmat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább visszatettem. Nem gondoltam át jól, hogy ezt veszem fel. Magassarkúban végigállni az egész koncertet… egy élmény lett volna. Végül a sarum mellett döntöttem.
-Indulhatunk? – mosolyodott el Peter, mikor végre felé fordultam a tükörtől.
-Persze – nevettem. – De még van időnk, nem?
-Még pontosan tizenöt percünk. De az nem baj, ha előbb odaérünk. Legalább jobb helyünk lesz.
-Akkor menjünk – indultam el az ajtó felé.
A stadionhoz ismét taxival mentünk. Bármennyire is közel volt, nem akartunk eltévedni. Túlságosan is élt bennem Peter legutóbbi ijesztő akciója a hajléktalanokkal. Még most is beleborzongtam, ha eszembe jutott, ahogy azok megbámultak minket.
Mikor végre odaértünk, kis híján összeestem a látványtól. Hosszú sorok kacskaringóztak a bejáratoknál, tolakodó és türelmes emberekkel egyaránt. Persze voltam már koncerteken, és tudtam, hogy mivel jár ez, de nem számítottam ekkora tömegre.
-Hánykor nyitnak a kapuk? – hajoltam közelebb hozzá, hogy a nagy hangzavarban is meghallja, amit kérdezek.
-Hétkor – felelt, miközben odahúzott az egyik remélhetőleg, rövidebb sorba.
-Te jó ég! Akkor ezek az emberek mióta lehetnek itt? – néztem végig a hatalmas tömegen elképedve.
-Szerintem még olyan is akadt, aki itt éjszakázott – nevetett. – A helyiek pedig egyébként is nagyobb előnyben vannak.
A maradék fél óra alatt egy „kisebb” tömeg halmozódott fel mögöttünk is és a sorok kezdtek egybefolyni egymással. Már értettem, miért számított az a negyed óra is. Mikor aztán kinyitották a kapukat, a sok ember egyszerre, tolakodva indult el a bejárat felé. Láttam, ahogy többen is elestek, vagy a szerencsésebbek csak megbotlottak, ahogy hátulról taszigálták őket. Petert már sehol sem láttam, ami kezdett megijeszteni. Csak sodródtam a tömeggel együtt és közben reméltem, hogy őt nem taposták el az emberek. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hátha meglátom őt, de az én magasságommal lehetetlen volt átnézni a tömeg fölött. Aztán éreztem, ahogy egy kéz megragadja a karomat, és szorosan magához húz.
-Maradj szorosan mellettem, különben eltaposnak téged – magyarázta a fülembe Peter, miközben a derekamat átkarolva tartott szorosan maga mellett.
Ahogy közeledtünk a kapuhoz, a tömeg egyre sűrűbb lett. Éreztem, hogy többen is megtaposnak. Még szerencse, hogy tűsarok nem volt köztük. Mikor végre elértünk a biztonsági őrökig, felszabadultam lélegeztem fel. Peter átnyújtotta a jegyeket, az ellenőr megnézte, beletépett, majd visszanyújtotta.
-A maguk helye arra van – mutatott a színpad melletti elkerített részre, ami tele volt székekkel. – Mutassák be ott is a jegyüket. A tömeg mellett van egy rész elkerítve, arra menjenek – hadarta el az utasításokat, majd már nyúlt is a következő jegyért.
-Gyere gyorsan, mielőtt megint elsodornak minket – húzott magával arra, amerre az ellenőr mutatta.
-Nem is tudtam, hogy VIP jegyünk van.
-Gondolom, Matt nem akarta, hogy nekünk is a tömegben kelljen nyomorogni – mosolygott rám, miközben átnyújtotta ismét a jegyet.
Ahogy elhaladtunk a tolakodó emberek mellett, néhányan irigykedve néztek utánunk. Egy-két arcon látszott a felismerés, hogy kit is látnak mellettem, de legtöbben olyan extázisban voltak a koncert miatt, hogy eszükbe sem jutott azon gondolkodni, honnan is ismerős nekik Peter.
Mikor végre elértük a helyünket, leültünk a székünkre és vártunk.
-Á, Liz, Peter! Hát itt vagytok! – hallottuk pár perc múlva a nevünket a hátunk mögül, mire mindketten megfordultunk.
Matt és Dominic intettek nekünk mosolyogva, miközben közelebb jöttek hozzánk. A rajongók sikítozni és kiabálni kezdtek, ahogy meglátták őket, de Matt és Dominic mintha meg sem hallotta volna a hatalmas hangzavart. Bizonyára már hozzá vannak szokva az ilyesfajta fogadáshoz.
-Sziasztok – köszöntünk mosolyogva. Peter kezet fogott velük, míg én két-két puszit kaptam. –Remélem, jöttök utána a bulira is – veregette meg Matt vigyorogva Peter vállát.
-Milyen buli? – érdeklődött.
-Hát, tizenöt szerencsés rajongó, a producer, a kamerások, a fényképészek, meg persze mi hárman is ott leszünk. Valamint még az általunk meghívott személyek is. Ha kivárjátok az autogramosztást a koncert végén, akkor jöhettek velünk a limóval – kacsintott.
-Hát, én benne vagyok – pillantott rám. – Liz?
-Felőlem mehetünk – mosolyodtam el.
-Akkor feliratlak titeket is a listára, bár ha velem jöttök, akkor ez nem is szükséges – legyintett. – Most viszont megyünk, mert még hangpróba van az öltözőben. Milyen buták ezek a nézők… Ha nem sikítoznának, akkor már előbb is hallanának minket énekelni – viccelődött, majd mindketten elsiettek.
Ezután már csak egy fél óra volt vissza a koncert kezdetéig, ami hamar el is telt. Vigyorogva futottak el mellettünk az együttes tagjai. Elől Matt, utána Chris, és végül Dominic.
-Jó estét Phoenix! – kiabált bele a mikrofonba Matthew, miután mindhárman elhelyezkedtek a színpadon. – Készen álltok a bulizásra?
-Igen! – ordította egyhangúan a közönség, és ismét sikítozni kezdtek.
-Nem értem, én sosem voltam ez a tomboló típus – ráztam meg a fejem nevetve, Peter füléhez hajolva.
-Hát én sem, de ha kell, azért tudok – kacsintott rám.
-Az első számunk címe az új albumunk címe is egyben… – folytatta Matt.
-The Resistance! – kiabálták a rajongók.
-Hát akkor, kezdődjék a buli!
A zene elindult, a közönség pedig ismét ujjongani kezdett. Nem telt bele öt perce, és hangulat máris a tetőfokára hágott. Rajongók próbáltak meg átmászni a kordonokon. Ezeket az őrjöngő lányokat egy-egy biztonsági őr tuszkolta vissza a többi ember közé. A levegő már most fullasztó lehetett. Igaz, hogy Phoenix-ben amúgy is meleg van, de esténként azért hűvösebb az idő. A nagy tömeg miatt mégis olyan hőség lett pillanatok alatt, hogy örültem, amiért nem kell ott állnom közöttük. Ahogy telt az idő, lehetett látni, hogy az első sorban ketten is elájultak. Ez volt az egyik nagy hátránya az ilyen koncerteknek. Sokan nem bírják a tömeget és a hőséget. Ezeket a fiatalokat is a biztonsági őrök menekítették ki, mielőtt még összetaposták volna őket, majd rögtön az orvoshoz vitték. Egy lányt pont mellettünk vitt el az egyik őr.
Ahogy a koncert a végéhez közeledett, a rajongók egyre nagyobb hangzavart csináltak. Ez alatt az idő alatt vagy egy féltucatnyi embert kellett kimenekíteni a tömegből, mert rosszul lett vagy fellökték. Az utolsó szám végeztével az együttes elköszönt, további jó bulizós éjszakát kívánva a hatalmas rajongótáboruknak, majd elvonultak az öltözőjükbe. Pár perc múlva azonban visszatértek, hogy autogramot osztogassanak. Miután ezzel is végeztek, Christopher odaintett nekünk, hogy tartsunk velük.
-Itt várjatok meg minket – szólt az öltözőjük előtt. – Ide sajnos senki nem mehet be rajtunk és a tagokon kívül. – Gyorsan átöltözünk, és már mehetünk is.
Peterrel csak bólintottunk.
-Ne haragudj – kaptam elő a mobilomat a táskámból. – Ash az – néztem rá bocsánatkérően, majd egy kicsit félrehúzódtam. – Szia, mondjad! – szóltam bele azonnal.
-Neked meg miért van telefonod, ha nem használod? – rótt meg köszönés nélkül. – Írtam, hogy hívj fel, ha van egy kis időd.
-Jaj, Ash, ne haragudj – jutott eszembe hirtelen, hogy miről is beszél. – Csak annyira felzaklatott az a cikk… utána még megmutattam Peternek is és hát… teljesen kiment a fejemből, hogy te is írtál. Ne haragudj! – kértem bocsánatot.
-Jó-jó, semmi gond, csak nem tudtam, hogy nincs-e valami gond – sóhajtott. – Egyébként hol vagy most? Mi ez a hangzavar?
-Ja, csak Peterrel most vagyunk a Muse koncerten – feleltem. – Most lett vége.
-Ó, akkor én nem is zavarok – kuncogott. – További jó szórakozást. Majd hívj, hogy milyen volt. Szia! – köszönt el gyorsan.
-Szia!
Pont ebben a pillanatban léptek ki az öltözőből a Muse tagjai, így elindultunk kifelé a limuzinhoz.
-Itt még lesz egy kisebb akadály, de perceken belül indulunk – fordultak hátra. Egy kicsivel mögöttünk jöjjetek, ha nem akarjátok, hogy letámadjanak titeket is – nevettek, majd kiléptek a hátsó kijáraton. Rögtön felhallatszott pár kiáltás, de ez már közel sem volt olyan hangos, mint az eddigiek. Csak páran nyüzsögték körül őket. Mikor Chris intett nekünk, hogy mehetünk, mi is kiléptünk az épületből, és azonnal a kocsihoz siettünk. Egy vaku pont a szemembe villant, mire a tekintetem azonnal a fotósra ugrott. Őt mi érdekeltük, nem pedig az együttes. Szemeimet forgatva, mosolyogva hajoltam egy pillanatra Peter füléhez, de csak annyira, hogy ne legyen félre érthető a helyzet, és belesúgtam.
-Mosolyogj.
Azonnal vette a lapot, ahogy ő is észrevette a fotóst.
-Lehet, hogy annyira mégsem jó ötlet csak úgy elmenni erre a bulira – mondtam tétován. – Nem fognak hinni neked, ha ilyen képek készülnek rólunk – ráztam a fejemet.
-Lehet, hogy igazad van. Amúgy sincs most nagy kedvem éjszakába nyúlóan bulizni – sóhajtott.
Miután utolértük a fiúkat, szóltunk nekik, hogy mégsem megyünk el a bulira, hanem visszamegyünk a szállodába.
-Akkor gyertek, szálljatok be. Elviszünk titeket – mosolyogtak.
A szállodához érve elköszöntünk tőlük.
-További jó nyarat! Talán jövőre is találkozunk – kacsintott Dominic. Értetlen arcunk láttán még hozzá tette. – Steph-nek tetszett a zenénk – vigyorgott teli szájból. – Szóval, ha lesz második rész, akkor ahhoz is ajánlani fog minket.
-Ez nagyszerű. Hát akkor, remélhetőleg jövőre – bólintottunk nevetve.
Bementünk a szállodába, majd elindultunk fel a szobánkba.
-Tetszett? – nézett rám Peter, mikor megálltunk a lift előtt.
-Nagyon jó volt. Jól éreztem magam – feleltem felmosolyogva rá.
-Ennek örülök. Először nem voltam még abban sem biztos, hogy egyáltalán szereted-e az ilyenfajta zenét – vallotta be. – De ezek szerint tényleg jó ötlet volt.
A szobánkba beérve szinte egyszerre dőltünk le az ágyunkra, amin mindketten felnevettünk. Az oldalamra fordultam, hogy ránézhessek. Ő a plafont bámulta.
-És te? – kérdeztem.
-Hm? Mi van velem? – nézett rám.
-Te jól érezted magad? – vontam fel a szemöldököm.
-Hát persze – nevetett. – Én adtam az ötletet. Ha nem akartam volna elmenni, akkor el sem hívtalak volna. Készültem más programmal is… arra az esetre, ha esetleg valamiért a koncertről lemaradnánk, vagy esetleg valami gond lenne.
Felült az ágyán, majd feláll és mellém sétált. Kíváncsian tornáztam fel magam ülő helyzetbe, majd intettem neki, hogy nyugodtan üljön le.
-Tényleg?
-Aha – mondta szórakozottan. – Városi séta meg ilyesmik.
-Köszönöm – néztem a szemébe hálásan. – Még sosem kezdődött ilyen jól az egyik nyaram sem – viccelődtem.
-Ezt örömmel hallom.- nevetett fel velem együtt.
A nevetésünk pár másodperc múlva elhalt, mi pedig ott ültünk egymás mellett, mélyen a másik szemébe nézve. Éreztem, ahogy elönt belülről a forróság és a gyomrom görcsbe rándult a helyzetre. Peter arca komoly volt, ahogy elkezdett közelíteni felém. Mikor arca már csak egy arasznyira volt az enyémtől, nagyot nyeltem. Lehetetlen, hogy ez igaz legyen. Ez nem történhet most meg. Pedig Peter most teljesen magánál van. Csak az a kevéske alkohol van benne, amit a limuzinban erősködtek ránk. A szemhéjaim automatikusan lecsukódtak, amint Peter az ujjaival végigsimított az arcomon, kitűrve pár kósza hajszálat a szememből. Aztán végre megcsókolt. Olyan mohón tapadt az ajkaimra, hogy majdnem belenyögtem a csókunkba. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de képtelen voltam irányítani a mozdulataimat. Ujjaimmal beletúrtam a hajába, hogy még közelebb húzhassam őt magamhoz. És egyszer csak hirtelen észhez tértem. Petert ma annyi sérelem érte. A múltjából Emília emléke, Jennie cselekedete… Nem lenne szabad kihasználnom a helyzetét.
A tenyeremet határozottan a vállára csúsztattam, majd finoman eltoltam őt magamtól. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy ne legyen annyira feltűnő a zihálásom.
-Liz, én… - motyogta bűntudatosan.
-Sssh – tettem a szájára a mutatóujjam. – Nem kell bocsánatot kérned. Természetes, hogy az emlékek, meg minden kiborított…
-De ezt akkor sem lett volna szabad – húzódott még hátrébb, ami már csak egy újabb döfés volt a szívembe az élettől. – Ez… ezt… mi barátok vagyunk… ne tegyük ezt tönkre – nézett rám elhomályosult tekintettel.
-Menj, zuhanyozz le – szólaltam meg kis idő múlva. – Az majd segíteni fog. De ne aggódj… a barátságunk ettől függetlenül megmarad – biztosítottam.
Ő csak bólintott, majd felkapva a törölközőjét és pár ruhát, a fürdőbe sietett. És ekkor tört ki belőlem a csendes zokogás. Nem lett volna szabad ezt megengednem magamnak. Most még rosszabb lesz. Főleg így, hogy Peter ezek szerint tényleg csak a ma történtek miatt csókolt meg. Nem tart engem többnek, mint egy nagyon jó barát. De miért velem történik mindez? Mit vétettem az életben, hogy ezt érdemlem? Próbáltam visszafojtani a sírásomat, nehogy Peter véletlenül meghallja. Csak akkor engedtem el magam, mikor meghallottam a csobogó víz hangját a fürdőből. A kimerültség és a zokogás együttes erővel nehezedett rá a szemhéjaimra, amik szép lassan lecsukódtak, én pedig nyugtalan, rémálmokkal teli álomba merültem.