34. fejezet - A család

Sziasztok!

Amint tegnap írtam chat-be, felrakom most a friss fejezetet. Ugyan javítatlanul, mert most már nincsen időm átnézni és valószínűleg csak három után érek haza, szóval majd utána felteszem a kijavítottat:) Jó olvasást hozzá:) Ó, és a végére most egy kis függővéget írtam, úgyhogy csak találgassatok, mert nem tudom, mennyire egyértelmű:)

Puszi


Liz szemszöge

Megkönnyebbültem Peter válaszától. Pedig nem lenne szabad ilyen érzelmeket táplálnom iránta, mégis örömmel töltött el a tudat, hogy ez a bizonyos Ginny nem Peter egyik volt barátnője, vagy amilyen szerencsés vagyok esetleg a mostani. Bár, arról talán tudtam volna.
Nem volt több időm gondolkodni ezen, mert Peter pár másodperccel később megszólalt.
-Megérkeztünk – mondta, miközben lassított és bekanyarodtunk az egyik ház garázsa elé, majd leállította a motort.
-Hű, nagyon szép ház – mosolyogtam elámulva és a kocsi ablakán keresztül próbáltam szemügyre venni az egész épületet.
-Örülök, hogy tetszik – szállt ki a kocsiból. Én is követtem őt. – Ne aggódj, imádni fognak – nevetett fel, ahogy meglátta, hogy aggódva pillantgatok a bejárati ajtó felé.
-Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam. Olyan furcsa volt ez az egész szituáció. Mintha az, hogy Peter most bemutat a szüleinek, nem éppen baráti gesztus lenne tőle. Nem lenne szabad izgulnom emiatt, hiszen ezúttal tényleg csak egy ilyen látogatásról van szó, ráadásul holnap utazunk is Phoenix-be, úgyhogy nem sok időt fogok eltölteni ebben a házban.
-Biztosan – intett, hogy követtem őt, majd elindult a bejárat felé. Még egy gyors mozdulattal egy gombnyomásra bezárta a kocsit, majd benyitott az ajtón. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát.
Az emeletről gyors léptek zaja hallatszott, majd halk dübörgés a lépcsőn. Ha jól vélem, a konyhában valaki sietős mozdulatokkal még a fezék tetejére helyezte a fedelét, majd onnan is gyors léptek szűrődtek át az előszobába. Az első, aki megjelent, gondolom Peter apukája lehetett. Erre abból jöttem rá, hogy az ő haja teljesen ősz volt és nagyon sok vonásuk is egyezett Peterrel. Ő a nappaliból jött elénk. Pár másodperccel később a lépcsőfordulóban egy nő jelent meg, szorosan mögötte pedig egy férfi. A nőnek hosszú, vörös haja volt, ami lágy hullámokban omlott a vállára, egészen le a háta közepéig. A szemei vidám zölden csillogtak, és én rögtön rájöttem, hogy honnan ismerős nekem ez a nézés. Peter-nek pont ugyanilyenek a szemei. A bőre szinte hófehér volt, de ez fel sem tűnt volna, ha nem keresek rajtuk újabb hasonlóságokat. Talán csak Peteré-hez képest látszik annyira világosnak. A férfi fekete haja a csillogó kék szemeibe hullott és a keskeny ajkai barátságos mosolyra húzódtak. Az utolsó érkező Peter anyukája volt.
-Hát végre itt vagytok! – sietett oda rögtön hozzánk. – Szóval te lennél az a bizonyos Elizabeth, akiről már annyit hallottunk – mosolygott vidáman, miközben még közelebb lépett hozzánk. – Engem Bruná-nak hívnak. Én lennék Peter anyukája – nyújtotta barátságosan felém a kezét. – És persze nyugodtan tegezhetsz engem.
Ahogy kinyújtottam én is a karomat, hogy kezet rázzak vele, ő megragadta a csuklómat és szorosan magához húzott.
-Örülök, hogy végre megismerhetlek.
-Én is nagyon örülök – válaszoltam megszeppenve. – Te pedig nyugodtan szólíts csak Liz-nek.
-Jól van, anya, ennyi elég lesz – próbálta meg Peter lehámozni rólam az anyukája karjait. – Liz még csak most érkezett meg és te rögtön le is rohanod szegényt. Hagyd egy kicsit levegőhöz jutni. Hosszú volt neki az utazás.
-Akkor én jövök – vigyorodott el a vörös hajú nő. – Én Ginny vagyok, Peter másod unokatestvére – ölelt meg gyengéden. – Örülök, hogy megismerhetlek.
-Szintén – mosolyogtam kissé szégyenkezve, ami szerencsére nem tűnt fel senkinek sem. És én ezt a nőt nem tartottam szimpatikusnak csak azért, mert azt hittem, hogy Peter barátnője. Szép, mondhatom!
-Ő a barátom, Daniel – húzta maga mellé a férfit, aki megrázta kinyújtott kezét.
-Örülök. És nyugodtan szólíts csak Dan-nek.
-Rendben, Dan – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Eddig minden simán ment. Már csak egy valaki van vissza Peter családjából.
Az apja viselkedése nagyban különbözött a család női tagjaiétól. Bár, ezen nem kéne meglepődnie, mégis egyre kisebbnek érezte a gyomrát, ahogy Peter apja lassan lépkedett felé, fürkésző arckifejezéssel. Próbáltam végig tartani vele a szemkontaktust. Mikor végre elém ért, barátságosan elmosolyodott és kezet rázott velem.
-Én Peter vagyok, és engem is nyugodtan tegezhetsz – biztosított.
-Köszönöm – mosolyodtam el hálásan.
-Na, ha már mindenki kellőképpen üdvözölte Liz-t, azt hiszem, itt az ideje az ebédnek is – szólalt meg mellőlem az ifjabbik Peter. – Már biztosan nagyon éhes vagy – mosolygott rám. – A repülőn nem szokott valami ehető kaja lenni, anya viszont irtó jól főz – kacsintott rám, majd intett, hogy kövessem. Átvezetett engem a nappalin, ahonnan egy újabb ajtó nyílt az étkezőbe. – Ülj csak le nyugodtan – húzott ki nekem egy széket, amihez tétován léptem oda.
-Nem tudok segíteni valamiben? – kérdeztem Peter anyukáját, hátha tud nekem mondani valami feladatot, amit elvégezhetnék az ebédig, de ő tiltakozva rázta meg a fejét.
-Arról szó sem lehet! Te itt most vendég vagy – nyomott le a vállamnál fogva, a Peter által kihúzott székre. – Mindjárt tálalom is az ebédet – sietett ki a konyhába.
Ezt követően Peter leült a mellettem levő helyre, majd finoman megfogta az asztalon fekvő kezemet. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat.
-Tetszel nekik – mosolyodott el bátorítóan. – Most már ne görcsölj, mert minden rendben lesz.
-Oké – motyogtam magam elé, miközben ő visszahúzta a kezét az enyémről.
Ezt a kis akciót senki sem látta. Ginny a konyhában segédkezett Bruná-nak, Peter apja és Dan pedig a nappaliban beszélgettek. Csak ketten voltunk Peter-rel az étkezőben, egészen a következő pillanatig, mikor Bruna megjelent a konyhaajtóban a levesestállal, mögötte Ginny egy tál tésztával.
-Apa! Dan! Gyertek ebédelni! – szólt be Ginny a nappaliba.
Kissé furcsállottam ezt a megnevezést. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szoros kapcsolat fűzi őket egymáshoz, hogy Ginny már az apjaként tekint rá.
-Ez nálunk így természetes – mosolyodott el Peter csodálkozó arcom láttán, amivel az unokatestvérét bámultam. – Az lenne a furcsa, ha nem így szólítaná. Születésünk óta szinte mindig együtt voltunk és legtöbbször ő jött át hozzánk, mert az ő testvérei sosem hagytak minket játszani – nevetett, majd az arca komolyabb lett és úgy folytatta. – Miután még egészen kicsi korában meghalt az apukájuk, csak még több időt töltött el nálunk és lassan már úgy tekintett apára, mintha ő a lánya lenne.
Csak bólintottam egyet, mert a következő pillanatban Ginny elért az asztalhoz és leült a Peter-rel szemben levő székre. Peter apukája ült az asztalfőre, az anyukája pedig a mellette levő székre.
-És mondd csak, Liz, csinálsz még valamit a színészkedésen kívül? – fordult felém Bruna.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Már egészen kicsi koromban elhatároztam, hogy színésznő szeretnék lenni, és mivel ez sikerült is, nem gondoltam, hogy mást is tanulnom kéne.
-Pont, mint Peter – mosolygott Ginny. – Ő nem egyszer megtorpant egy-két nagyobb akadály miatt.
-Ez persze velem is előfordult – mondtam gyorsan. Peter eléggé szúrós pillantással mérte végig az unokatestvérét, így jobbnak láttam, ha nem engedem tovább kibontakozni ezt a dolgot. – Mindig kell valaki, aki támogat, mint például engem a testvéreim és az anyukám.
-Az apukádnak nem tetszett talán, hogy színésznő szeretnél lenni? – csodálkozott Ginny.
Láttam, amint Peter ismét egy szúrós pillantást vetett rá és már meg is akart szólalni, de én közbe vágtam.
-Semmi gond, Peter, hagyd csak – érintettem meg egy pillanatra a kezét, majd a családja felé fordultam. – A szüleim elváltak, mikor öt éves voltam, és mikor az anyám újra férjhez ment, a mostohaapám nem nagyon tudott megszeretni minket – mondtam ki egy szuszra. – Neki nem tetszett ez a választásom, mert szerinte az összes színész drogosként és alkoholistaként végzi előbb-utóbb. Legalábbis az anyámnak ezt mondta, akit viszont nem lehetett olyan könnyen meggyőzni. A mostohaapámnak inkább az volt a baja, hogy nem akarta rám költeni a pénzét. A színészeti egyetem elég drága, de ő nem volt hajlandó kifizetni.
Lopva oldalra pillantottam Peter-re. Tudtam, hogy neki ezt nem mondtam el ilyen részletesen, de nem látszott emiatt különösebben dühösnek.
-De akkor végül hogyan végezted el az egyetemet? – csodálkozott Bruna.
-Az anyukám egész életében arra gyűjtött, hogy majd megfelelő egyetemre tudjunk járni a testvéreimmel – válaszoltam egyszerűen. – Félretett mindhármunknak egy bizonyos összeget, amivel nekem sikerült egy évet elvégeznem, a többire pedig kisebb munkákból szereztem meg a kellő pénzt.
-Akkor tényleg volt egy-két jó nagy akadály előtted – bólogatott Bruna.
Az ebéd végeztével, Peter felkísért engem az ideiglenes szobámba, vagyis a vendégszobába. Felvette a bőröndömet a lépcső mellől, majd elindult fölfelé az emeletre. A folyosó végén levő utolsó szobához vezetett, majd kinyitotta előttem az ajtót.
-Remélem, megfelel – tette le mosolyogva a bőröndömet a nagy franciaágy mellé.
-Tökéletesen – bólintottam, szintén mosolyra húzva az ajkaimat.
-Ha bármire szükséged van, szólj bátran. Bárki szívesen a segítségedre lesz. Az én szobám a tied mellett van. Ha gondolod, nyugodtan gyere majd le. Mostanában a délutánjaink activityzés-sel szoktak eltelni – nevetett. – Veled pont hatan lennénk.
-Rendben, szívesen beszállok, ha nem gond, csak előbb lefürdenék – haraptam az ajkamba. – Hosszú volt a délelőttöm.
-Oh persze, a fürdő a szobámmal szemben van – tájékoztatott. – Aztán majd megvárunk a játékkal. Ginny még úgyis segít anyának a mosogatásban.
-Rendben – bólintottam, mire ő egy mosollyal az arcán kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.
Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet. Miért kellett nekem annyira aggódnom Peter családja miatt? Annyira közvetlenek voltak és egy rossz szavuk sem volt rám. Bár ki tudja, talán most is éppen rólam beszélnek. Viszont akkor Peter biztosan nem hívott volna a családi társasjátékra.
Lassan odasétáltam a bőröndömhöz, majd elővettem a törölközőmet és valami tiszta ruhát. Miután meggyőződtem róla, hogy semmit sem felejtettem el, felkaptam a neszesszeremet az ágyról, majd kiléptem a szobából, hogy megkeressem a fürdőszobát. Nem volt nehéz megtalálnom. Pontosan ott volt, ahol azt Peter is mondta. Magamra zártam az ajtót, majd levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. A mosakodással gyorsan végeztem. Nem akartam hosszú időt eltölteni a fürdőben. Felkapkodtam magamra a ruhákat, megráztam a hajamat, majd visszamentem a szobámba.
Megnéztem a telefonomat, hogy nem hívott-e valaki, amíg fürödtem, de nem volt nem fogadott hívásom, így elindultam lefelé a nappaliba.
-Á, jó, hogy te is csatlakozol hozzánk – vigyorgott Ginny. – Két színésszel sokkal érdekesebb lesz a játék.
-Azt elfelejtetted, hogy te tegnap kikönyörögted, hogy mindig Dan-nel lehess és, mivel anyáék is együtt vannak, akkor Liz velem van – vigyorgott Peter.
-Rendben, mi így is jobbak leszünk – öltötte ki rá a nyelvét.
-Na, azt majd meglátjuk – vigyorgott gonoszul, miközben Dan-nel együtt odaléptek a kanapéhoz és együttes erővel arrébb tolták. Meglepett arcom láttán, nevetve fordult felém. – Így nagyobb a hely és élvezetesebb a játék – magyarázta, majd leült a szőnyegre törökülésben és megütögette maga mellett helyet. – Gyere!
Leültem mellé, miközben a többiek is helyet foglaltak, így egy kisebb kört alakítottunk.
-Ma mi kezdünk – jelentette ki Ginny és már nyúlt is a 3-as kártyapakli felé. Peter csak vállat vont, míg Bruna mosolyogva bólintott egyet. – Én rajzolok. – Maga elé húzott egy papírt és egy tollat, majd megnézte a kártyáját. – Mehet? – nézett Dan-re, aki egy bólintással jelezte, hogy felkészült. Ginny megfordította a homokórát, majd neki is esett a rajzolásnak.
Először két kis vízszintes vonalat, ami gondolom, a szavak számát jelenthette. Először rajzolt sok pici pálcika-embert a papírra. Közben Dan folyamatosan találgatott, de még mindig nem sikerült eltalálnia, és a homokórában már lassan alig volt homok.
-Sorban áll! – kiáltotta még utolsó próbálkozásként, mire Ginny nevetve ugrott a nyakába.
-Igen! – mutatta fel a kártyát, amin tényleg ez állt. – Most ti jöttök. – vigyorgott, miközben lépett hárommezőnyit a bábujával.
-Szeretnél kezdeni? – kérdezte Peter.
-Nekem teljesen mindegy – vontam meg a vállam. – Te talán jobban rajzolsz.
-Gondolod? – kuncogott, miközben elvett ő is egy 3-as kártyát, majd ránézett. Elmosolyodott, majd lefordította a kártyalapot és megfordította a homokórát. Ő is két kis vonalat húzott a papírra, ami azt jelentette, hogy két szóból áll a megfejtés. Először rajzolt egy fát, amit rögtön fel is ismertem, majd mellé egy házat, csupa deszkából. Eddig nem tűnt nehéznek, de ez még csak egy szó volt: faház. Ezután rajzolt egy kis emberkét, kalapáccsal a kezében. Pár másodpercig még gondolkodtam rajta, de aztán leesett. Faházat épít.
Peter vidáman dobta el a tollat és emelte föl a kihúzott kártyát. Eltaláltam.
A következő páros Peter szülei voltak, aki mily meglepő, szintén kitalálták a megoldást. A következő körökben, szinte sosem volt olyan, hogy valaki ne találta volna el a helyes megfejtést. A mi bábunkat már csak négy mező választotta el a céltól, és mivel a táblán is ez állt, kihúztam egy 4-es kártyát.
-Akkor mondjuk… - gondolkodott el Ginny, ugyanis most ő adhatta ki az utasítást – rajzolj!
Megnéztem a papíron az elsőt, és máris tudtam, hogy ezt a partit most mi nyertük. Esőben sétál. Túl egyszerű.
És mint azt gondoltam, Peter rövid időn belül ki is találta a megfejtést. Vigyorogva ölelt át és adott egy gyors puszit az arcomra, amitől kicsit zavarba is jöttem, de ezt az érzést rögtön el is múlt, ahogy nyelvet öltött Ginny-re. Furcsa volt őt ennyire kisfiúsnak látni. Talán még senkivel sem viselkedett így, amióta ismerem őt. Legalábbis a jelenlétemben nem.
-Hú, jól elszaladt az idő – nézett a falon lógó órára Bruna. – Ma hidegtál lesz a vacsora. Az megfelel? – nézett rám kedvesen mosolyogva.
-Persze – bólogattam. Bár még nem voltam éhes, nem akartam visszautasítani és ezzel megbántani őt.
-Anya, szerintem még várhatnánk egy kicsit a vacsorával, ha Liz sem bánja – ajánlotta Peter. – Én még nem vagyok éhes a mai ebéd után – mosolygott hízelgően.
-Hát, ha tényleg nem bánod… - tétovázott Bruna, felém fordulva.
-Egyáltalán nem – ráztam meg a fejem.
-Akkor, kinek van kedve meccset nézni? – kérdezte vigyorogva Peter édesapja. Persze rögtön tudta, hogy erre a kérdésre az összes fiúnak igen lesz a válasza és nem is tévedett. Dan és Peter csatlakoztak hozzá, és együtt tolták vissza a helyére a kanapét, hogy aztán leülhessenek rá.
-Én pedig fölmennék a szobámba, ha nem gond… Eléggé fárasztó napom volt.
-Persze, menj csak – mosolygott rám Ginny.
Amint fölértem a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, majd eldőltem az ágyon, és magam elé húztam a laptopomat. Bekapcsoltam, és miközben vártam, előkotortam a mobilomat is a táskámból. Hat nem fogadott hívásom volt és három sms-em. Érdekes, miért kerestek ennyiszer? Alice háromszor, Nikki kétszer, míg Ashley egyszer, és mindhármuktól kaptam egy-egy sms-t.
Alice: „Nézd meg az e-mail-jeidet!”
Nikki: „Hívj, amint ráérsz! Fontos!”
Ash: „Beszélnünk kell! Amint tudsz, hívj fel!”
Kíváncsian léptem be az E-mail-embe, miközben benyomtam Nikki számát a gyorshívón. Megkerestem a beérkezett üzeneteknél Alice levelét és megnyitottam. Egy linket küldött, amire azonnal rákattintottam. Pont abban a pillanatban vette föl Nikki a telefont, ahogy én megláttam az első képet a cikkben.
-Szia! – szólt bele azonnal. – Láttad? – tért rögtön a lényegre, mindenféle kertelés nélkül.
Egy szót sem bírtam kinyögni. Egyszerűen csak bámultam a laptopomra, miközben a mobilom majdnem kiesett a kezemből. Megdermedve néztem magam elé, de képtelen voltam válaszolni Nikkinek. Amint beleolvastam az első pár sorba, csak még jobban ledöbbentem.