33. fejezet - Idő

Sziasztok!

Meghoztam a 33. fejezetet, ugyan kicsit később, de kárpótlásul hosszabb is lett;) Itt ismét meg fog jelenni egy új szereplő, valamint végre megérkezik Liz is Londonba:) Remélem, tetszeni fog nektek:) A végén egy aprócska kis függővéget hagytam, de nem vészes:) Csak az eddigi kíváncsiságotok maradhat meg;) A képet a találkozásuk miatt tettem be ide (és ezen még egy csók is elcsattanhatott volna akár...:P) Jó olvasást!

Puszi





Még ma is sokszor eszembe jutnak az évekkel ezelőtt történtek. Szomorúan gondolok vissza Emire, aki abban az időszakban a világot jelentette számomra. Pedig még csak tizenhat éves voltam… Mennyire meg tudja változtatni egy fiú életét a szerelem… De most elhatároztam, hogy többé nem fogok magamba roskadni az emlékek hatására. Nem fognak elnyomni a múltból előtörő emlékképek.
A napjaim rohamosan teltek, mióta otthon voltam. Anya minden nap elhalmozott mindenféle jóval, mondván: olyan régen voltam otthon és nagyon lesoványodtam az elmúlt hónapokban. Persze ezt csak ő látta így egyedül, de hagytam magam. Többször is próbáltam őt leállítani, de hajthatatlan volt. Mindig a kedvenceimet főzte, emellett pedig minden napra kitalált valamilyen közös programot, aminek viszont nagyon is örültem. Olyan régen láttam őket és Ginnyt is, hogy ezek a programok nagyrészt inkább beszélgetéssel teltek, mint sem nézelődéssel, de nem bántam. Az első hétvége gyorsan közeledett, ami egyet jelentett Daniel látogatásával is. Ő az a fiú, aki még a gyerekkori csínytevések ellenére is belepofátlankodott Ginny életébe. Kíváncsi leszek, mennyit változott azóta.
Mikor eljött a „várva várt” péntek délután, én vittem ki Ginny-t a reptérre a barátja elé. Nem volt nagyon ínyemre ez a dolog, de úgysem menekülhettem el a megismerése elől, így inkább csak védelmezően sétáltam a húgom mellett. Na igen, ez is egy olyan dolog az életemben, amit nem sokan tudnak. Ginny nem a húgom, hanem csak a másod unokatestvérem, de annyi mindent vészeltünk már át mi ketten, hogy testvéremként tekintek rá, ahogy anyáék is lányukként szeretik őt. Magamban már most lefolytattam azt a párbeszédet, amivel majd Daniel lelkére kötöm, hogy ha csak egy szóval is bántja Ginny-t, akkor közelebbről is megismerheti majd az öklömet, pedig tudtam, hogy igazából nem leszek ennyire fenyegető. Biztos voltam benne, hogy Ginny nem szeretett volna bele, ha még mindig olyan tuskó lenne, mint régebben.
Nyugodtan ültem a váróteremben, míg Ginny ideges mászkált előttem föl-alá.
-Jaj, úgy várom már, hogy megismerd őt végre. Biztos vagyok benne, hogy bírni fogjátok egymást – vigyorgott egyfolytában. – Ó, hol késik már az a gép? – bosszankodott.
-Ginny! Nyugi! – szóltam rá. – Kezdesz megint felpörögni – figyelmeztettem.
Lehunyta a szemét, majd egy mély sóhaj után leült a mellettem levő üres székre.
-Ne haragudj, de annyira várom már, hogy találkozzatok. Tudom, hogy azt hiszed, még mindig olyan bunkó, mint sok-sok évvel ezelőtt, de hidd el, hogy már megváltozott – nézett rám komolyan.
-Én hiszek neked, csak elég nehéz ezt elképzelni, amíg nem láttam a saját szememmel. És még most elmondom, hogy ha bármi baj lenne, hozzám fordulhatsz, de tényleg. Nem érdekel, ha az éjszaka közepén hívsz fel.
-Peter, túlságosan aggódsz miattam – forgatta meg a szemeit.
-Ahogy te is miattam, úgyhogy kvittek vagyunk. De te is tudod, hogy komolyan gondoltam.
-Azért nekem elég nyomós okom van rá.
-Ebbe most ne menjünk bele – sóhajtottam. – Úgysem tudnánk kiegyezni.
A következő pillanatban megszólalt a hangosbemondó és a női hang közölte velünk, hogy a párizsi járat nemsokára megérkezik. Ginny azonnal felugrott mellőlem, majd megragadta a kezemet és felrántott magával.
-Gyere! – kezdett el maga után húzni. – Menjünk elé! – rántott át engem két ember között.
Sűrű bocsánatkérések közepette próbáltam tartani vele a tempót, ami kisebb-nagyobb sikerrel még ment is. Az emberek szitkozódva álltak félre az utunkból, ha éppen nem Ginny lökte félre őket.
-Hé-hé, állj meg! – próbáltam visszahúzni. – Még le sem szállt a gépe.
-Tudom – forgatta meg a szemeit. – Viszont azt szeretném, ha minket látna meg először.
-Komolyan mondom, izgatottabb vagy amiatt, hogy megismerem Dan-t, mint hogy újra láthatod őt.
-Na, ez már haladás – vigyorodott el, miközben lefékezett egy szűk helyen, majd belém karolt, nehogy elsodorjon minket egymástól a tömeg. Kérdőn néztem rá. – Ha már nem a teljes nevükön szólítod az embereket, az azt jelenti, hogy valamilyen szinten bírod őket. Amióta itthon vagy, mindig a teljes nevén említetted Jennie-t is. Egyébként pedig, mostantól egy teljes hónapot együtt fogunk tölteni, ami kárpótolni fog az eddigi hiányáért, szóval persze, hogy izgatottabb vagyok a megismerkedésetek miatt.
-Jó-jó értem, csak nyugi! – nevettem el magam.
Szinte ugyanebben a másodpercben Ginny izgatottan felsikkantott mellettem és elkezdte magát ismét átverekedni a tömegen. Aztán megláttam Dan-t. Hát, meg kell hagyni, tényleg sokat változott ez elmúlt évek alatt. A haja szokásához híven a szemébe lógott és az arca is ugyanolyan kisfiús volt, mint régen. Az alakja azonban megnyúlt és talán nálam is magasabb lehetett. Az egykor szőkés haja most gesztenyebarna volt.
Ginny, amint pár méterrel közelebb értünk hozzá, elengedte a karomat és odarohant hozzá, a nyakába vetve magát. Egy csók után kézen fogta a barátját, és felém kezdte húzni.
-Szerintem már nem kell bemutatnom titeket egymásnak.
-Szia Peter! – biccentett Dan, miközben a kezét nyújtotta felém.
-Szia Dan! – ráztam vele kezet, majd Ginny-re néztem.
Ő csak megforgatta a szemeit és egy sóhaj után megszólalt.
-Na jó, nem kell, hogy rögtön puszipajtások legyetek – karolt bele mindkettőnkbe. – Gondoljatok arra, hogy ezt miattam kell végigcsinálnotok.
-Elhiheted, hogy már egy ideje ezt mondogatom magamban. Pontosabban az egész repülőút alatt csak ez járt a fejemben – morogta maga elé Daniel.
-Na jól van! – torpant meg Ginny az autó mellett. – Akkor kössünk kompromisszumot – ajánlotta, miközben bevágódott a hátsó ülésre. Daniel egy szúrós pillantást vetett felém, majd ő is beült a kocsiba.
Szemeimet forgatva követtem őket.
-Mire gondolsz? – néztem húgomra a visszapillantó tükörben.
-Ha nem tesztek semmiféle szarkasztikus és burkolt megjegyzést egymásra, akkor te, Dan, kapsz egy meglepetést este, de csak, ha betartod – kacsintott rá, nekem viszont csak egy fintorra tellett. – És te, Peter, ha egész nap jól viselkedsz, akkor egy szót sem fogok többet szólni Liz vagy a nyaralásotok miatt – mosolyodott el győzelemittasan.
-Majd meglátom, mennyit ér ez nekem – indítottam be a motort, majd kihajtottam a parkolóból. – Rajtam nem fog múlni.
Daniel csúfosan elmosolyodott a hátsó ülésen, majd inkább visszafordult Ginny-hez, félve az esti „büntitől”.
Te jó ég! Hogy fogom én ezt a maradék egy hetet kibírni ezzel a mitugrásszal a lakásunkban? Nagy erőfeszítésbe fog telni, hogy neki ne ugorjak, vagy ki ne dobjam „véletlenül” az utcára.
Iszonyatos erővel szorítottam a kormányt, így inkább bekapcsoltam a rádiót, hátha az majd lenyugtat kicsit. Hangosan fellélegeztem, mikor végre leparkoltam a házunk előtt. Talán, ha én a szobámba zárkózok erre a napra, megúszom a kompromisszum rám eső felét. Remélem, mára nem terveztek semmiféle közös programot anyáék.
-Végre megjöttetek! – szaladt ki anya a házból. – Isten hozott, drága fiam! – ölelte meg szorosan Dan-t. Összevont szemöldökkel figyeltem a jelenetet. Tényleg ennyire kétszínű lenne? Vagy csak én látom rosszul a dolgokat? – Gyertek be gyorsan! Már készen van az ebéd – intett nekünk, hogy kövessük, majd beszaladt a házba.
-Daniel! – tettem a vállára a kezemet, mire meglepetten fordult felém.
-Igen? – nézett rám kíváncsian.
-Beszélhetnék veled? Négyszemközt? – néztem jelentőségteljesen Ginny-re.
-Felőlem nyugodtan – vonta meg a vállát. – Csak ne ugorjatok egymás nyakának – indult el ő is a ház felé, majd pillanatokon belül el is tűnt az ajtó mögött.
-Figyelj, Peter, tudom, hogy most jönne a kioktatás meg a fenyegetés, hogy ha egy szóval is megbántom Ginny-t, akkor veled gyűlik meg a bajom, de nem kell aggódnod. Én szeretem őt, nagyon is, és eszem ágában sincs bántani őt.
-Hát, pedig az eddigi viselkedésed nem éppen azt mutatta, hogy olyan sokat változtál volna.
-Már az arcodról le lehetett olvasni, mennyire nem kívánnád még a hátad közepére se azt a bemutatkozást a reptéren. Még jó, hogy ez kicsit kiakasztott. Tudom, hogy Ginny a rokonod és mivel együtt nőttetek fel, kötelességednek érzed, hogy megvédd őt mindentől és mindenkitől, de fogd fel, hogy számára már nem csak az apja, a bátya és te vagytok az egyedüli férfiak az életben.
-Úgy gondolod, hogy túlzásba viszem az aggódást? – vontam fel a szemöldököm.
-Nézd, Peter… még ha nem is leszünk ez alatt az egy hét alatt puszi pajtások, azért próbáljuk meg eltűrni egymást és ne csak Ginny kedvéért. Senkivel sem szeretnék haragban lenni, aki családon belül van.
-Rendben, ebben megegyezhetünk – bólintottam. – És be kell, hogy valljam, mégis nagyon sokat változtál – mosolyodtam el, miközben egy gombnyomással lezártam a kocsit.
-Örülök, hogy ezt is sikerült tisztáznunk – indult el a ház felé.
-Na végre, hogy beértetek! Mi tartott ennyi ideig? – rótt meg minket anya, még csak egy cseppnyi komolysággal sem a hangjában.
-Csak beszélgettünk – vontam meg a vállam, majd leültem az asztalhoz.
Az ebéd ezután már teljesen zökkenőmentesen telt. Rájöttem, hogy tényleg csak én festettem az ördögöt a falra és igazából semmi baj nincs Dan-nel. Talán igaza van abban, hogy túlságosan is aggódok Ginny-ért, de azt hiszem, ez elnézhető nekem.
A napok, miután már minden programból kifogytunk, csigalassúsággal teltek. Az időnk nagy részét azzal töltöttük el, hogy régi fényképeket nézegettünk, de még ez sem vette igénybe az egész napot. Anya egyre izgatottabb volt Liz érkezése miatt, ami engem csak megmosolyogtatott. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rá az, hogy Liz idejön. Mikor ezt megemlítettem Ginny-nek, ő csak kinevetett.
-Peter, nem igaz, hogy nem látsz a saját szemedtől! – kuncogott tovább. – Ő is látja, mennyire odavagy azért a nőért – csóválta meg a fejét. – Ha hallottad volna, ahogyan beszéltél róla. Komolyan… legközelebb fölveszem, és majd visszajátszom neked.
-Emlékszel még, hogy mi volt az alku rád eső része? – néztem rá szúrósan.
-Persze – vonta meg a vállát -, de te csodálkoztál azon, hogy a szüleid ennyire meg szeretnék már ismerni őt, én meg csak válaszoltam.
-Jó-jó, ebbe most ne menjünk bele – sóhajtottam. – Én most megyek, lefekszem, mert holnap rajtam van a sor a bevásárlásra.
-Persze, menj csak. Jó éjt! – nyomott puszit az arcomra, majd mindketten elmentünk a saját szobánkba.
Másnap reggel nagy nyújtózásokkal keltem ki az ágyamból. Egészen kipihentnek éreztem magam ahhoz képest, hogy még csak fél hét volt. Az utóbbi napokban hozzászoktam a hosszú alvásokhoz, ma mégsem jelentett problémát a felkelés. Kimentem a fürdőbe egy törölköző társaságában, majd gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem. Egy gyors fogmosás után még ellenőriztem a hajamat, ami immáron kezdte visszavenni az eredeti színét. Az biztos, hogy ezentúl nem fogom festetni a hajamat a forgatások kedvéért. Majd megoldjuk parókával vagy valamivel, de ezek a szőke tincsek annyira nem voltak szimpatikusak nekem. Bár már egészen hozzászoktam, de a barnát akkor is jobban szeretem.
Miután elkészültem, kimentem a kocsihoz, majd elhajtottam a bolt felé.
A vásárlással hamar végeztem. Nem kellett sok minden a reggeli elkészítéséhez. Újra átnéztem mindent a listán, de semmi sem maradt ki, így indultam is hazafelé. Anya izgatottan fogadott otthon. Hamar végezni akart a reggelivel, hogy minél előbb belekezdhessen az ebédbe. Nem akart semmit sem a véletlenre bízni és az ételnek készen kell lennie, mire Liz megérkezik. Erre én csak a szemeimet forgattam, de nem tettem rá megjegyzést. Ha ennyire fontos neki Liz fogadása, nem fogom megakadályozni benne.
Reggeli után felmentem készülődni a szobámba. Bár még egy csomó időm volt, nem tudtam magam semmivel sem elfoglalni, így már háromnegyed órával előbb készen voltam és még így is mindent nagyon lessen csináltam. Az utolsó tíz percet már türelmetlen fel-alá járkálással töltöttem a nappaliban. Ginny csak vigyorogva követett engem a tekintetével, de nem szólalt meg és Dan is tartotta a száját. Végül húsz perccel Liz gépének az érkezése előtt beültem a kocsimba és elhajtottam a reptérre. Az út körülbelül tíz percet vett igénybe, így a maradék időt már a reptéren töltöttem. Lizzel még a hét folyamán megbeszéltük, hogy majd kijövök elé, hogy ne taxival kelljen eljönnie hozzánk, mert hát mégis csak ő lesz a vendég és még nem is ismeri a családomat.
Mélyet sóhajtottam, mikor bemondták a hangosbemondóba, hogy az ochioi járat fél órát késik, és a párizsi járat nemsokára landol. Remek, így még többet kell várnom! Miért nem tudnak időben megérkezni a járatok? Végül úgy döntöttem, hogy amíg várakozom, beülök egy kávézóba, hogy elüssem valamivel az időt. Arra viszont nem számítottam, hogy ismerősökbe botlok út közben. Alice és Rob vigyorogva integettek nekem pár méter távolságról, mire én feléjük vettem az irányt.
-Sziasztok! – köszöntem meglepetten, miközben megpusziltam Alicet, majd kezet ráztam Robbal. – Hova készültök? – kíváncsiskodtam.
-Hazafelé – mosolygott Rob. – Most jöttünk haza Párizsból – karolta át Alicet. – És te?
-Én Liz gépére várok. Holnap Muse koncertre megyünk, és már ma ideutazik.
-Hol lesz ez a koncert?
-Phoenix-ben. De csak este, és majd együtt megyünk oda. Tényleg, nem lenne kedvetek nektek is eljönni? Talán még valahogy meg tudnánk szerezni a jegyeket Catherine-től.
-Nem, köszi – rázta meg a fejét Alice. – Így is olyan keveset vagyunk otthon, ugye Rob? – nézett az említettre, miközben egészen kicsit oldalba bökte. Szóval ezért nem akar jönni.
-Persze, szívem – nézett rá zavarodottan.
-Ha nem haragszol, Peter, mi most mennénk, mert vendégek jönnek hozzánk délután és nekem még ki kéne takarítani a lakást – tétovázott Alice.
-Menjetek csak. Liz gépe is nemsokára megérkezik, így hogy már nem kell sokat várnom.
-Miért jöttél ennyivel hamarabb? – csodálkoztak.
-Tíz perccel voltam csak itt előbb, de a gép fél órát késik… Viszont nekem is sietnem kell, hogy ne kerüljük el egymást Liz-zel – mondtam, miután a hangosbemondón közölték, a gépe nemsokára leszáll.
-Oké – mosolyogtak. – Az utazásról majd még beszélünk telefonon. Majd hívlak – tette hozzá Alice. – Szia!
-Sziasztok!
Miután ők eltűntek a tömegben, én visszatértem az eredeti helyemre, hogy a maradék pár percet még végigvárjam. Nem sokkal később végre elkezdtek kiözönleni az emberek a kapu mögül, és a csoport végén végre megláttam Lisát is. Intettem neki, hogy észrevegyen, miközben én is elindultam felé. Amint meglátott, az arcán a kíváncsiságot egy széles mosoly váltotta fel.
-Szia Liz! – öleltem meg, miközben két puszit nyomtam az arcára.
-Szia! – mosolygott még mindig. – Sokat kellett várnod?
-Nem annyira – ráztam meg a fejem. – És közben még Alicék-kel is összefutottam.
-Tényleg? – csodálkozott. – Hogyhogy?
-Párizsban voltak nyaralni és ma jöttek haza. Hívtam őket a koncertre is, de Alice elutasította, mert hogy keveset vannak otthon.
-Ó, persze, még említette is, hogy majd mennek Rob-bal Párizsba, de teljesen kiment a fejemből.
-Gyere, anyáék már várnak minket. Teljesen be vannak pörögve, hogy megismerhetnek téged – kuncogtam. Meglepetten nézett rám. – Kíváncsiak a kollégáimra. Na, meg ott van Ginny is. Ő is nagyon szeretne már végre látni téged.
-Hát, én is kíváncsi vagyok a családodra – mondta, miközben a földet fixírozta maga előtt.
-Ennek örülök. Viszont ne hagyd, hogy nagyon kiakasszanak – kuncogtam. – Ginny-nek szokása, hogy minden nőt elüldöz, aki nem a család tagja. Ösztönös reakció és ez sajnos velem is így van, mikor egy férfi más szemmel néz rá – vontam meg a vállam. Zavartan hajtotta le a fejét és kerülte a pillantásomat.
-Nem akartalak zavarba hozni – nyitottam ki neki a kocsiajtót kuncogva.
-Csak elég furcsa ilyeneket hallani tőled. Még nem nagyon történt ilyesmi – magyarázkodott, miközben beült.
-Hát, pedig nálunk eléggé nyíltan szokás beszélni, úgyhogy hozzá kell szoknod ezen az egy napon. De ne aggódj, neked nem muszáj mindenről beszámolnod, csak felelgess a kérdéseikre. Azt hiszem, Ginny-től meg kell majd párszor mentenem téged, mert brutális, amit művelni szokott.
Először egy kicsit értetlenül nézett rám, majd végül bólintott. Már majdnem ott voltunk a házunknál, és mivel még mindig nem szólalt meg, így én törtem meg a csöndet.
-Valami baj van? Olyan hallgatag vagy – pillantottam rá oldalra.
-Nem, semmi gond, csak elgondolkoztam – rázta meg a fejét.
-Szabad tudom, hogy min? – mosolyodtam el.
-Csak… á, nem érdekes – legyintett.
-Mondd csak nyugodtan – biztattam.
-Csak, még sosem hallottam Ginny-ről. A szüleidről már meséltél nekem, de róla még nem. Biztos vagyok benne, hogy a sétán sem említetted, mikor a parkban voltunk – nézett végre a szemembe.
Egy-két másodpercig álltam a tekintetét, majd szemeimet visszaszegeztem az útra.
-Dehogynem, meséltem neked róla is – nevettem. – Csak nem említettem meg név szerint. Ginny a másod unokatestvérem, aki egyben a szomszédunk is volt, mikor kicsik voltunk. Csak azért ilyen szoros a kapcsolatunk, mert elég sok mindenen együtt mentünk keresztül.
-Ó, így már értem – motyogta maga elé, majd zavartan harapott bele az alsó ajkába. Arcán a megkönnyebbülés jelei látszódtak, amit nem nagyon értettem, de már nem gondolkodtam ezen tovább.
-Megérkeztünk – parkoltam le a házunk elé, majd leállítottam a motort.