32. fejezet - Álmok, amik néha valóra válhatnak…

A kép, amit ígértem:) Ugye nem csak szerintem hasonlít Peterre?^^ Mondjuk, lehet, hogy csak egy nagyon szerencsés fiú, akinek "véletlenül" pont ugyanolyanok a vonásai:D




Sziasztok!:)

Meg is hoztam a friss fejezetet:) Most készültem el vele, mert a végére még jött egy kis ihlet, úgyhogy gyorsan átolvastam és most fölrakom:) Holnap valószínűleg még ki fogom egészíteni a fejezetet egy plusz képpel is, ami egyenlőre meglepetés, de érdemes lesz visszalátogatni legkésőbb olyan holnap este kilenc óra tájban:D A fejezethez még annyi hozzáfűzni valóm lenne, hogy itt is lesz egy új szereplő, akiről eddig még nem hallhattunk, de fontos szerepet töltött be Peter életében:) Először ugyan úgy terveztem, hogy itt már a koncert lesz, de közben eszembe jutott egy másik dolog is, így ezt még beszúrtam ide:D A következőben pedig lehet, hogy még mindig húzom egy kicsit a dolgokat, de ez majd még kialakul:) Na, de nem is fecsegek itt tovább:D Íme, a fejezet:D





Liz szemszöge

Érdekes „látomások” az álmok. Néha valóra válnak, néha nem, de egy biztos, mindig megtanítanak minket valami újra. Megmutatják, kik azok, akikben feltétel nélkül bízhatunk. Képesek tudomásunkra hozni azokat a dolgokat is, amiket azelőtt észre sem vettünk, csak egyszerűen átsiklottunk felettük. Valami olyat, amit nem fogtunk fel igazán, és csak akkor válik világossá számunkra, amikor megálmodjuk rá a választ. Néha a legegyszerűbb dolgok válnak valóra, amik ott történnek az orrunk előtt, mégsem vesszük észre őket. Igen, az álom tanít. De sajnos nem mindig ez a legjobb nekünk…
Csonttörések, repedt szervek, hússzakadás. A húst összevarrják, a kárt helyrehozzák, a fájdalom enyhül. De ha az élet omlik össze, ha mi omlunk össze, a tudomány megáll. Nincsenek írott szabályok, csak rá kell éreznünk, hogy mit tegyünk. De mi van akkor, ha már nem tudom, hogyan tovább? Nem tudom, mi legyen a következő lépés, mert minden, amit eddig tettem a felépülés érdekében, egyszer csak összeomlott. Semmi sem volt elég jó és erős ahhoz, hogy helyrehozzon. Ki az, akire még támaszkodhatnék Alice-en kívül? Ki az, akinek még feltűnne, ha én egyszer csak eltűnnék? Mert nem zúdíthatom az összes gondomat egyetlen ember nyakába. Mégis… egyedül benne bízom meg annyira, hogy ki tudjam önteni a lelkem. Csak benne, senki másban.
Csak állok a szikla peremén és dülöngélek… előre… hátra… előre… hátra… Mintha csak egy hintán ülnék. Képtelen vagyok megmozdulni. Két fal közé zárva érzem magam. Se előre, se hátra. Összeszorított szemekkel tűröm a fájdalmat, ami újra meg újra belehasít a szívembe. Miért nem tudom elfelejteni a múltat? Miért omlottam így össze? Remegő lábakkal próbálom megtartani magam, de érzem, hogy már nem sokáig bírom. Döntenem kell. Képes vagyok megtenni a következő lépést, bármi is legyen az? Ha most hátra lépnék, mellém állna valaki, aki utána vissza tudna tartani egy újabb, de akkor már végzetes elhatározástól? Valahol mélyen elrejtve tudtam, hogy a kérdésemre a válasz „igen”, de bárhogy is próbáltam rájönni, nem tudtam, ki lehet az.
Hirtelen inogtam meg, mintha megszédültem volna. Mintha a fal eltűnt volna előlem. Elvesztettem az egyensúlyomat és csak dőltem. Dőltem előre, a semmiség felé. A szemhéjaim felpattantak és kitágult szemekkel meredtem magam elé. A lélegzetem elakadt, ahogy egyre közelítettem sötétséghez. Egészen addig, amíg valaki el nem kapta a blúzomat és vissza nem húzott. Körülöttem minden halványulni kezdett. Csak most jöttem rá, hogy ez egy álom és én mindjárt felébredek. De nem akartam úgy magamhoz térni, hogy nem tudom meg, ki volt az, aki megmentett engem. Ahogy megfordultam, szembe találtam magamat a világ leggyönyörűbb zöld szempárjával, de még mielőtt megköszönhettem volna neki, az álom szerteoszlott és helyette a szobámban levő bútorok körvonalai rajzolódtak ki körülöttem.


Peter szemszöge

Hosszú hónapok óta most először ébredtem úgy, hogy kipihentnek éreztem magam. Mosolyogva nyújtóztam egyet az ágyamban, mielőtt kinyitottam volna a szemeimet. Milyen régen is voltam itthon… Mióta rajtakaptam Jenniet Markkal, nem nagyon jártam vissza Londonba, csak néhány személyes dolgomért, hogy elvigyem magammal. Az ilyen alkalmak pedig rendszerint veszekedésbe torkollottak, így egy látogatás a szüleimhez már kissé sok lett volna. Furcsa így, egyre közelebb a negyvenhez, hogy még mindig ugyanazt jelenti nekem ez a ház, mint kiskoromban. Mintha újra az a tizenéves fiú lennék, mint mikor az egyetem előtti utolsó napon itt jártam. A szobám csak annyiban változott, hogy most nagyrészt üresek voltak a polcok. Csak pár régi kép árválkodott az asztalomon.
Felültem az ágyamban, majd kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját. Nem tudom, mi vezérelt erre, talán csak az, hogy nem akartam még egy olyan emlékrohamot átélni, mint legutóbb. Végleg el kell őt felejtenem. Hiszen, azóta ő már biztosan férjhez ment és gyereke született. Valószínűleg az ő élete sokkal szerencsésebben alakult, mint az enyém. Hét évig azt hinni, hogy apa vagyok, aztán kiderül, hogy mégsem… eléggé borzasztó érzés.
Hogyan is mondta anno az anyukám, mikor meghoztam a végleges döntést?
„A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ… többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogyan kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.”
Lassan nyitottam fel a doboz tetejét, majd a tartalmát kipakoltam az ágyra. Mennyi időt pazaroltam arra az életemből, hogy megtaláljam a gyógymódot. És most itt van… milyen egyszerű megoldás… Kezembe vettem a legfelső kis lapot, majd megfordítottam. Halványan elmosolyodtam az emlékre. Mennyiszer próbáltam megírni ezt a levelet, de sosem sikerült igazán jóra. Mindig találtam benne kisebb-nagyobb hibákat, így végül oda sem tudtam adni neki. Pedig mennyi mindent leírtam erre az aprócska kis fecnire… A következő az egyik közös képünk volt. Nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig az arcán. Furcsa volt újra látni őt, még ha csak ilyen formában is. Főleg, hogy azóta már ő is biztosan sokat változott. Meglepetten vettem kezembe a következő emléktárgyat. A naplóm volt az. Akkor kezdtem el írni bele, mikor lesérültem. Ez volt az egyetlen támaszom akkoriban, amíg nem találkoztam Emivel. Egészen addig írtam ezt a naplómat, amíg Magyarországon éltünk, de mikor visszaköltöztünk ide Londonba, abbahagytam. Hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam az összes kis papírt, képet és füzetet, ami a dobozban volt és visszatettem őket a helyükre. Már nem bántam, hogy el kellett válnunk egymástól. Volt egy olyan érzésem, hogy még nekem is lehet szerencsém, csak először rossz helyen kerestem a boldogságot.
Ahogy visszatettem a dobozt a fiókba, kopogtattak az ajtón.
-Gyere csak – szóltam ki mosolyogva.
-Jó reggelt, kisfiam! – nézett be anya a folyosóról. – Látom, már ébren vagy. Gyere le, készen van a reggeli.
-Egy perc és megyek – válaszoltam, majd felkeltem az ágyból és öltözködni kezdtem.
-Egyébként, itt van Ginny is – kacsintott rám, majd becsukta az ajtót.
Egy másodpercre lefagytam a döbbenettől, de a következő pillanatban már kaptam is magamra egy melegítőnadrágot, és a pólóval nem törődve kivágtattam a folyosóra. Az utolsó pár lépcsőfoknak már nem szenteltem akkora figyelmet, hanem csak egyszerűen átugrottam őket. Ahogy leértem a konyhába, azonnal megláttam a vörös hajzuhatagot, ahogy tulajdonosa a pultnak dőlve állt.
-Ginny! – kiáltottam, majd pár hosszú lépéssel mellette is termettem és átölelve őt, párszor megforgattam a levegőben.
-Szia Peter! – nevetett fel vidáman. – Régen láttalak – nyomott két puszit az arcomra, miután a lábaira állítottam őt.
-Valóban – gondolkodtam el. – Hány éve is?
-Körülbelül hét… utoljára az esküvőtökön találkoztunk – válaszolta óvatosan.
-Ne aggódj, már túltettem magam rajta – nyugtattam meg.
-Ejha! Ez gyorsan ment – csodálkozott el.
-A történtek után azt hiszem, ez nem annyira érdekes – vontam meg a vállam.
-Hát, én nem tudok mindent pontosan, de amit igen, az azt hiszem, elég is. Sajnálom, ami történt – tette a vállamra a kezét.
-Nyugodtan mondd csak ki a véleményed. Hogy te megmondtad, hogy Jennie valamiért furcsa neked – forgattam meg a szemeimet.
-Arra azért még én sem számítottam, hogy ilyet fog tenni – rázta meg a fejét.
-Nem térhetnénk át valami vidámabb témára? – szólt közbe apa, miközben leült az újsággal a kezében az egyik székre az asztalhoz.
-De… persze – nézett rám Ginny tétován.
-Nyugi húgi, tényleg megvagyok – mosolyogtam határozottan, majd én is leültem az asztalhoz. – Inkább mesélj te… Mi történt veled az elmúlt pár évben?
-Jól megvoltam – vonta meg a vállát. – És persze közben megtaláltam végre a boldogságot – terült el egy sugárzó mosoly az arcán.
-Valóban? És, ki a szerencsés? – vontam fel a szemöldököm.
-Emlékszel Dan-re? – harapott az ajkába.
-A fiúra, aki egyfolytában piszkált téged? – kuncogtam. – Húzogatta a hajadat és mindig kigúnyolt? Ugye ez csak vicc?
-Hát… Dan sokat változott azóta… - tördelte az ujjait válaszadás közben.
-Valóban? – nevettem fel. – Látszik még az öklöm nyoma az arcán?
-Peter! – lökte meg a vállam sértődötten.
-Na, ezt most miért kaptam? Megérdemelte, nem? Még ki is nevetted utána a monokliját.
-Ezt most fejezzétek be! – szólt ránk anya, mire Ginny felhúzta az orrát. – Olyanok vagytok, mint az óvodások – csóválta meg a fejét mosolyogva. – Na de mondd csak, fiam… - tette le elém az egyik tányért – mi ez a koncert dolog? – kíváncsiskodott.
-Miféle koncert? – csodálkozott Ginny.
-Még nem beszéltünk meg mindent Liz-zel, de én arra gondoltam, hogy esetleg ide utazhatna egy nappal előtte, és innen mennénk Phoenix-be – válaszoltam anyának, majd Ginny felé fordultam. – A Muse adott pár ingyen jegyet a koncertjükre a film rendezőjének.
-Liz? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
-Igen – bólintottam. – Ő az egyik kollégám.
-Előbb gondolsz az egyik kollégádra, mint rám egy koncertjegy ügyében? – fonta karba a kezeit mellkasa előtt.
-Ne haragudj, de nem tudtam, hogy te is itthon leszel.
-Jó, ez most nem érdekes – legyintett. Kicsit előrébb hajolt az asztal fölött és könyökével rátámaszkodott. – Mesélj inkább erről a Liz-ről – kérte kíváncsian.
Csodálkozva néztem rá. Nem értettem, miért akarja, hogy meséljek róla. Mi érdekes van ebben?
-Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem nevetve.
-Mindenre! – vágta rá azonnal.
-Pontosabban? – sóhajtottam a szemeimet forgatva. Láttam, hogy anya is érdeklődve figyel engem, de apa továbbra is csak az újságjával foglalkozott és néha hümmögött párat.
-Hány éves?
-Harminchat.
-Milyen színű a szeme?
-Kékeszöld.
-Milyen színű a haja? – jött az újabb kérdés, mire végre megértettem, hogy miért kíváncsiskodik ennyire.
-Ginny, Liz csak a barátom. Nincs köztünk semmi.
-Milyen színű a haja? – erősködött tovább.
-Vöröses – sóhajtottam. – De ez nem jelent semmit sem. Jennie is szőke volt. Az, hogy kiskorunkban sok időt töltöttünk együtt, természetes, hogy hatással volt az ízlésemre – csavartam az ujjam köré egy tincset a hajából. – De ez nem marad meg örökre. Egyébként, a bátyáidnak is vörös hajuk van – nevettem.
-Hé, mi lett azzal a Peter-rel, akit én ismertem? – bökött mellkason. – Máskor szívesen beszélgettél velem ilyen témákról, most pedig csak úgy lerázol – vádolt meg.
-Egyáltalán nem rázlak le. Tényleg nincsen köztünk semmi sem – bizonygattam.
Tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de anya előtt nem akartam erről beszélni. Hiszen, ott volt az a csók is, ami az erkélyen történt. Ekkora baklövést nem véletlenül követ el az ember. Talán beszélnem kéne erről valamikor Ginny-vel. Ő ismer engem a legjobban. Biztosan tudni fogja rá a választ.
-Oké, leszállok a témáról – sóhajtott. – Pedig már kezdtem remélni, hogy nem kínzod magad minden nap a válás miatt.
-Nem is kínzom – vontam meg a vállam. – Teljesen jól érzem magam.
-Megtennétek, hogy végre a reggelivel foglalkoztok? – tette a vállunkra a kezét anya. – A magánéleteteket még lesz időtök megbeszélni máskor is.
Ginny csak megvonta a vállát, míg én anyához fordultam.
-Akkor nem lenne gond, ha Liz már csütörtökön ide utazna?
-Dehogy – mosolyodott el. – Sőt, szívesen megismernénk egyszer a többi kollégádat is – célozgatott.
-Majd egyszer bemutatom őket, ígérem – nevettem fel.
-Rendben – lépett oda a konyhapulthoz. – Egyébként, mikor is utaztok el? – pillantott hátra a válla fölött.
-Július első hétvégéjén – válaszoltam, miközben nekiláttam a reggelimnek. – Miért?
-Csak gondoltam, ha már úgyis szinte mindenki megy a kollégáid közül, esetleg meghívhatnád őket ide is egy napra… - vetette fel tétován.
-Hát, anya, nem ígérhetek semmit sem. Talán annyit, hogy azokat elhívom, akik itt élnek Londonban – ajánlottam. – A többiek nevében inkább nem beszélnék.
-Hova mentek nyaralni? – nézett rám Ginny érdeklődve.
-Magyarország – válaszoltam, miközben próbáltam a lehető legáthatóbb pillantással nézni rá. Tudtam, hogy meg fog ezen akadni és igazam is lett.
-Te… te… tessék? – kezdett el köhögni a félrenyelt falat miatt. – Hogy hova mész?
-Nem értem, Ginny, miért kell ezen úgy fenn akadnod.
-Á, én sem értem… végül is, csak hónapokig voltál mély depresszióba, amiért el kellett hagynod Emíliát a színészet miatt – akadt ki. – Peter, mondd csak, egyáltalán normális vagy te? Minek háborgatod egyfolytában a múltat?
Meglepetten pislogtam rá. Talán még sosem láttam őt ennyire mérgesnek.
-Már túltettem magam Emílián – mondtam halk, nyugodt hangon. Ez volt az egyik előnye ennek a Carlisle szerepnek, hogy egy bizonyos szinten átvettem az ő tulajdonságait is. Ebben a helyzetben ez pont jól jött. – Nem kell értem aggódnod. Az életemet pedig úgy alakítom, ahogyan én akarom. Ebbe nincsen beleszólásod, bármennyire is szeretlek, és legtöbbször megfogadom a tanácsaidat.
-Jó, Peter, akkor tedd tönkre magad! De ha visszajössz a nyaralásból és rossz kedved lesz, ne engem hívj majd fel – állt föl az asztaltól, majd elsietett a nappali irányába.
-Miért nem érted meg az ő nézőpontjából is dolgokat? – ült le anya is az asztalhoz. Eddig csak némán figyelte a veszekedésünket.
-Azért, mert én tudom, mi a jó nekem. Ha a barátaimmal akarok eltölteni pár hetet valahol, akkor az az én döntésem. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások irányítják az életemet.
-Igen, kisfiam, tudom – mosolyodott el halványan, miközben végigsimított a hajamon. – De próbáld megérteni őt. Amikor annyira magad alatt voltál, ő vakart fel téged a padlóról. Tudja, hogy ha megint így magad alá kerülnél, annak nem lenne jó vége – fogta meg a kezem. – Én csak annyit kérek – folytatta hosszú hallgatás után -, hogy beszélj vele és hallgasd őt végig, még akkor is, ha a véleményed nem változik.
-Rendben – sóhajtottam beleegyezően.
-Na, menj! – kezdett el a nappali felé tolni.
Mikor beléptem a helyiségbe, először megtorpantam. Mindenképpen beszélnem kell vele, de lehet, hogy még egy kicsit hagynom kéne ülepedni a dolgot. Hátha ő is belátja, hogy nekem is igazam van. A megoldást végül ő találta meg, mert nem sokkal ezután megszólalt.
-Ne haragudj, hogy olyan undok voltam, de te nem tudod, milyen érzés volt annyira összetörtnek látni téged – mondta halkan. Csak ekkor vettem észre, hogy sír. – Nem akartalak megbántani, és természetesen eszem ágában sincs megmondani neked, hogy mit csinálj, vagy mit ne csinálj – szipogott.
-Ginny, én nem haragszom rád, csak tudod, ők fontosak nekem. Hónapokig, ha úgy vesszük, együtt éltem velük. Természetes, hogy már családként tekintek rájuk. Egy ilyen utazást nem mondanék vissza egy ilyen, számomra már lényegtelen dolog miatt.
-Tényleg túltetted már magad rajta? Egyáltalán nem zavar?
-Azt nem mondom, hogy nem zavar és hogy nem fog eszembe jutni, mikor ott leszünk, de nem fogok megint összetörni – ültem le mellé, majd átkaroltam a vállát. - Ha láttál volna azokban a napokban, amikor Jenniet rajta kaptam Markkal, vagy mikor bejelentette, hogy Luca nem is az én lányom… na akkor össze voltam törve, de ők már nagyon jól tudják, hogyan rángassanak ki engem a depresszióból – mosolyodtam el a végére, ahogy eszembe jutott Alice tenyérnyoma az arcomon.
-Adhatnának pár tippet – sóhajtott. – Tényleg ne haragudj, hogy kiabáltam veled – hajtotta le ismét a fejét.
-Én is sajnálom, amiket mondtam – húztam magamhoz. – Nem is tudom, hol lennék én nélküled – motyogtam a hajába.
-Valószínűleg itthon élnél a szüleiddel – kuncogott. – Ha én nem ösztönözlek minden nap a suliban, főleg, mikor a lányok sorban visszautasítottak téged, nem lett volna akkora önbizalmad, hogy jelentkezz a színdarabokra.
-Hihetetlen, hogy a pattanások, és egy fogszabályzó mennyire tönkre tudja tenni egy fiatal srác életét – mosolyodtam el.
-Nekem úgy is tetszettél – vigyorgott rám teli szájjal.
-Legalább volt egy lány, aki nem került el engem az udvaron – nevettem.
-Nehéz visszaemlékezni azokra az időkre, mikor most itt ülsz előttem, ráadásul nem is akárhogyan nézel ki – kuncogott. – Ilyen felsőtestet… apám… Ráadásul póló nélkül mászkálni a lakásban… ez sem volt a szokásod. Sokat változtál ezalatt a hét év alatt.
-Ezt most bóknak veszem – morogtam játékosan, mielőtt csiklandozni kezdtem volna.