2013. december 27., péntek

57. fejezet - Búcsúzás

Sziasztok!

Amint azt ígértem, a két ünnep között meg is hoztam egy fejezetet :) Egy vagy két napon belül pedig a másikra is felteszem a folytatást! Ez a mostani most elég szomorúra sikeredett, de ezután lesz majd egy időugrás nemsokára, úgyhogy nem marad sokáig ez a komor hangulat. Jó olvasást kívánok hozzá!
És persze utólag is Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak! Remélem, mindenkinek jól telt az ünnep! :) Valamint előre is Boldog új évet kívánok nektek! (Mivel ezen a blogon már nem lesz addig friss)

Puszi, Juliet

Peter szemszöge

Nagyon jól emlékeztem még arra a napra, amikor Emíliát el kellett hagynom. Borzalmas volt és hónapokba telt kihevernem. De még az az érzés sem vetekedhetett azzal, amit akkor éreztem, mikor befejezte a mondanivalóját. Sokkosan ültem vele szemben és éreztem, hogy lassan elönt a kétségbeesés. A tekintetem elhomályosult és éreztem, hogy valami elpattant bennem. A fejemet vesztve ugrottam fel.
- Nem! Nem! Nem! – túrtam bele idegesen a hajamba és fel-alá kezdtem mászkálni a szobában. – Ez nem lehet igaz! Nem történhet meg! – suttogtam magam elé kétségbeesetten.
- Peter – szólt halkan Emília. – Nem lesz semmi baj…
Hirtelen fordultam meg, majd odasétáltam elé és leguggoltam, megfogva a kezeit.
- Hogy nem lesz semmi baj? – néztem mélyen a szemeibe. – Hogy mondhatsz ilyet, hiszen haldokolsz!
- Nagy mértékben csökkenti a szenvedésemet, hogy veled lehetek – érintette meg az arcomat az ujjbegyeivel.
Fájdalmasan álltam a tekintetét és lassan kezdtem felfogni, hogy miért is jött vissza.
- Csak ezért mondtad el? – kérdeztem halkan.
- Tessék? – döbbent meg.
- Azt, hogy Alice a lányom. Csak ezért jöttél vissza, hogy velem lehess? Arra nem gondoltál, hogy ezzel nekem is mekkora fájdalmat okozol? Az érzés, hogy újra az a fiatal, tizenéves kamasz vagyok, aki melletted voltam, kezdett visszatérni. Erre te bejelented nekem, hogy hamarosan újra el kell engedjelek? Van fogalmad róla, milyen fájdalmat okozol ezzel? – Éreztem, ahogyan egy könnycsepp lefolyt az arcomon, de nem foglalkoztam vele.
- Nem azért jöttem vissza, hogy felbolygassak mindent, csak azért, hogy veled lehessek. Még egyszer utoljára.
- Neked könnyű lesz elmenned. De én emlékezni fogok rád…
- Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett. – Azt hiszed, nekem könnyű?
- Nem. Nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz. De ez akkor sem helyes – álltam fel mellőle. – Neked a családod mellett van a helyed. Ha most itt maradsz, és rám támaszkodsz, az már több, mint barátság lenne, ezt te is nagyon jól tudod. Haza kell menned.
- Nem küldhetsz el! Itt kell maradnom veled és a lányommal!
- Úgy érted, azzal a lányoddal, aki felé húsz évig nem is néztél? Ennyi idő alatt ezt a hiányt nem fogod tudni bepótolni. Vagy ha mégis sikerülne, neki is csak fájdalmat okoznál azzal, hogy rögtön el is tűnsz az életéből.
- El akarod előle titkolni? De előbb utóbb csak megbékélne…
- Majd én gondoskodok róla, hogy megtudja, de nem szeretném, hogy találkozz vele. Majd ha ő látni akar téged, arra rábólintok.
- Peter – érintette meg a vállamat Liz -, ne legyél ennyire visszautasító. Megértem, amit mondasz, de azt is, ha még szeretnél elbúcsúzni tőle. Nekem nem gond, ha itt marad pár napig.
- De én nem akarom, hogy maradjon – ráztam meg a fejem és megfogtam a kezét. – Magunkra hagynál egy kicsit?
- Persze – bólintott. – Kint leszek – sétált ki a szobából, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, visszafordultam Emíliához.
- Peter, kérlek, nem küldhetsz el! – szólalt meg azonnal.
- Nem érted, hogy mennyi fájdalmat okozol ezzel nekem? – túrtam bele a hajamba. – Húsz évig nem találkoztunk, kínszenvedés volt elválnom tőled és az emlékeimet elrejteni jó mélyre a fejemben, de sikerült. Megbékéltem a tudattal, hogy nem látlak többé. Sőt, még azt is megbocsátottam neked, hogy nem mondtad el korábban, hogy van egy kislányunk. De hogy csak emiatt vissza gyere és felforgasd az egész éltemet… Csak magadra gondoltál, mikor idejöttél.
- Ez nem igaz! – szólt közbe hirtelen. – Tudod mennyire gyötört engem mindig a bűntudat, hogy nem tudsz Alice-ről? Sok-sok évvel ezelőtt el akartam már mondani, de éppen ezért, hogy ne ziláljam szét az éltedet, inkább magamban tartottam. Persze nem csak emiatt, rettegtem is tőle, hogy hogyan fogadjátok majd a hírt és nem is ok nélkül. De amikor megtudtam, hogy beteg vagyok… Úgy éreztem, nem mehetek el úgy, hogy nem tudod az igazat.
- Most mégis itt akarsz maradni, ahelyett, hogy visszamennél a családodhoz. Neked a férjed mellett a helyed és neki is szüksége van rá, hogy veled lehessen az utolsó hetekben. Ezt ne vonhatod meg tőle.
- De én halok meg! – kiáltott fel. – Én hagyok itt mindenkit, akit szeretek. Miért ne járhatna ki nekem is egy kis boldogság?
- Ha neked nagyobb boldogság az, hogy velem vagy, mint hogy a családoddal legyél, az már régen rossz. Szereted a férjedet?
- Ez most nem lényeges…
- De igen, az! Szereted őt? – szegeztem neki újból a kérdést.
- Persze, hogy szeretem! De ez neki is csak csupa fájdalom. Egész életemben abban reménykedtem, hogy egyszer újra láthatlak titeket. Csak szerettem volna egy kicsit kihasználni, hogy újra azt érzem, amit évekkel ezelőtt. Ahogy te is mondtad, ugyanannak a fiatal lánynak éreztem magam, aki melletted voltam.
- Mégis mit mondtál neki, hogy hova jöttél?
- Tud rólatok. Elmondtam neki, hogy szeretném megragadni ezt az utolsó lehetőségemet, hogy elmondhassam nektek az igazat. Nehezen, de belement végül és elengedett. Peter, ez nekem is nehéz. Persze, hogy vissza akarok hozzá menni, de… Te nem tudod milyen rossz egész nap azt a fájdalmas arckifejezését látni. Reggel, mikor felkelünk, mikor hazajön a munkából, amikor kemoterápiára visz, majd amikor lefekszünk aludni. Mindig úgy néz rám, mint aki akkor lát utoljára és ezt nem bírom – gördült le egy könnycsepp az arcán. – Ezért nem akartam neked sem elmondani.
- A férjednek szüksége van rád és a gyerekeidnek is – mondtam neki együtt érzően. – Elmondjuk Alice-nek, de ne várj tőle sem többet. Haragszik még ránk, nagyon. Viszont két-három napnál többet nem maradhatsz itt. Ez csak az én döntésem. Addig megpróbálom elfogadni magamban ezt és ígérem, melletted leszek, amennyit csak tudok, de Lizt nem akarom bántani. Márpedig, ha itt maradsz, azzal nem csak nekem okozol fájdalmat, hanem neki is. Olyan problémái voltak eddig az életében, amikkel csak nehezen tudott megküzdeni, de én mellette álltam és segítettem őt, csak így tudott talpra állni. És ha csak egy keveset is, de tehetek az ellen, hogy szomorúnak lássam őt, akkor azt megteszem. Mert nekem ő a legfontosabb személy az életemben.
- Rendben – bólintott halkan.
- Sajnálom, hogy így alakult – öleltem őt magamhoz. – Reméltem, hogy ha Lizzel jóban lesztek, esetleg többször találkozhatunk majd. Nagyon fogsz hiányozni – pusziltam meg a haját.
- Te is nekem – szorított meg finoman. – Vigyázz a családodra. Nem találsz bárhol még egy ilyen nőt, aki ennyire megértő tud lenni és feltétel nélkül szeret téged.
- Tudom – mosolyodtam el halványan, ahogy Lizre gondoltam.
Nem sokkal később Emília elment, mi pedig egyedül maradtunk szerelmemmel.
- Hogy érzed magad? – simogatta meg az arcomat, amikor már az ágyban feküdtünk.
- Furcsán – vallottam be. – Nagyon megrendített ez a hír – bámultam magam felett a plafont.
- Alice-nek mikor mondjátok el? – kérdezte halkan.
- Holnap beszélek vele, de csak én. Ha esetleg Alice nem megfelelően reagál rá, az csak még jobban fájna neki. De személy szerint én jobban örülnék neki, ha nem találkoznának már. Alice-nek így is bűntudata lesz szerintem, de ha megkedveli, akkor össze fog törni miután elmegy. Ezt nem akarom. Emília csak két-három napig marad itt, aztán hazamegy a családjához. Ez bőven elég idő arra, hogy Alice nyugodtan átgondoljon mindent és elköszönhessen tőle, ha akar.
- És én esetleg tudok valamiben segíteni? – érdeklődött. – Fáj így látnom téged, de nem tudom, mi tehetnék.
- Csak állj ugyan így mellettem, mint eddig – pusziltam meg a homlokát. – És hass egy kicsit Alice-re, azzal, hogy próbálod megértetni vele a dolgokat. Sok lesz ez neki ilyen rövid időn belül.
- Megteszek mindent, amit tudok – ígérte meg.
- Annyira szeretlek – öleltem őt szorosan magamhoz. – El sem tudod képzelni, hogy mekkora segítség nekem az, hogy mellettem vagy. Nagyon-nagyon szeretlek – csókoltam meg őt lágyan.
- Én is szeretlek – hajtotta a mellkasomra a fejét, miután az ajkaink elváltak egymástól. – Amit értem tettél, azt sosem fogom tudni meghálálni. Még ezzel sem viszonozhatom azt, amit tőled kaptam.
- Ez nem verseny – simítottam végig lágyan az arcán.
- Tudom – bújt hozzám még szorosabban. – Ettől függetlenül még viszonozhatom.
Így aludtunk el, egymást szorosan átölelve, mégis nyugtalanul forgolódtam egész éjszaka. A közelsége általában megnyugtatott, most mégis szinte minden fél órában felriadtam. Villogó fényeket láttam magam előtt álmomban és egy szirénázó mentőautó hangját hallottam. Elhaló nyögések és hangos kiáltások jöttek mindenfelől, én pedig ismét felriadtam. Zihálva ültem fel az ágyban. Patakokban folyt rólam a víz, a szám mégis teljesen kiszáradt. Óvatosan kibújtam Liz mellől, majd a fürdőszobába mentem. Az arc, ami a tükörből visszanézett rám, mintha nem is az enyém lett volna. A szemeim karikásak voltak, az arcom beesett.
Fogalmam sem volt róla, hogyan fogom ezt átvészelni. Az évek során elfogadtam, hogy soha többé nem látom majd Emíliát, de a tudat, hogy valahol egészségben és boldogságban él a családjával, ahogyan azt Blaise is mondta, megnyugtatott. Most viszont pánikba esten. A nő, aki megtanított tiszta szívből szeretni, aki mellett a tinédzser éveim legszebb napjait töltöttem, most haldoklott. És én nem tehettem ellene semmit sem. Végig kell néznem, ahogy napról napra gyengébb lesz, aztán elengednem. Nem tudom, hogyan fogom túlélni. Mintha az egyik létfontosságú szervemet próbálnák kiszakítani a helyéről.
Miért büntet engem ennyire a Sors? Elszakított Emíliától, megrontotta Jennie-t, majd amikor végre minden rendben lett volna, újabb csapást mért rám. Az eddigieknél is még sokkal pusztítóbbat. Úgy éreztem, tennem kell valamit, ehelyett csak álltam a szállodai fürdőszoba közepén, egy szál melegítőnadrágban és éreztem, hogy az arcomon végigfolyik pár meleg könnycsepp. Teljesen összetörtem. A lábaim elgyengültek, így inkább leültem a csempére, a fejemet pedig a tenyereimbe hajtottam.
- Peter – hallottam meg egyszer csak Liz kétségbe esett hangját, majd siető lépteinek zaját. – Peter – érintette meg a vállamat, mire lassan rá emeltem a tekintetemet. Az arca ijedt volt és olyan félelemmel nézte az arcomat, amilyet már régen nem láttam rajta.
- Nincsen semmi gond – próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra és megdörzsöltem az arcomat. – Pár perc és összeszedem magam, ígérem.
- Nem, Peter, próbálj meg beszélni róla. Mondd el nekem, ami a szívedet nyomja, hidd el, segít, ha kimondod hangosan is.
- Nem akarlak téged ezzel terhelni – ráztam meg a fejem és lassan megpróbáltam felállni a hideg kőről. Azonban amint talpon voltam, a látásom elsötétült és elveszítettem az egyensúlyomat.
- Márpedig most beszélni fogsz róla nekem – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, miután nagy nehezen megtartott. – Most szépen lezuhanyozol, aztán befekszel az ágyba, holnap délelőtt pedig mindent megbeszélünk. Ez nem mehet így tovább.
Végül nem ellenkeztem vele, csak hagytam, hogy irányítson. Segített levetkőzni, majd behúzott a zuhany alá. Megnyitotta a meleg vizet, ami azonnal magamhoz térített kissé. Csak néztem az arcát, amint könnyes szemekkel néz rám. A hajra egyre vizesebb lett, majd kis idő elteltével teljesen elázott. A rajtamaradt smink elkenődött a szemei alatt. Összeszorult a szívem. Kinyújtottam felé a kezemet és óvatosan megtöröltem az arcát.
- Sajnálom! Ígérem, hogy soha többé nem okozok ilyen fájdalmat neked!
- A te fájdalmad az enyém is – rázta meg a fejét. – Csak nagyon megijedtem, amikor megláttalak téged a padlón, teljesen magadba zuhanva. Sosem láttalak még azelőtt ilyennek. Még az után sem, hogy… hogy történt az a dolog… Jennie-vel.
- Tudom – sóhajtottam. – Össze fogom szedni magam. Csak kell egy kis idő, amíg… elfogadom a helyzetet.
- Talán szakemberhez kéne fordulnod – említette meg egészen halkan.
- Tessék? – döbbentem meg. – Szerinted pszichológushoz kéne mennem? – emelkedett meg kissé a hangom, de nem voltam dühös rá, sokkal inkább magamra, amiért idáig jutottam.
- Sok minden történt veled, amit bár velünk mindig megosztottál, sosem beszélted ki magadból teljesen. És az elmúlt hetek történései… Természetes, hogy kiborultál és tudom, hogy idővel túl lennél rajta. De ismerlek és tudom, hogy el fogod rejteni az érzéseidet, ami miatt sokkal tovább fog fájni, mint kellene. Kérlek, csak a kedvemért, tedd félre egy kicsit az önbecsülésed és keress fel egy szakembert! – nézett rám könyörgően.
- Rendben – sóhajtottam megadóan -, de csak miattad.
- Meglátod, neked is jó lesz – mosolyodott el halványan. Már ezért a mosolyért megérte igent mondanom a kérésére. – Köszönöm.
Ezután lassan mind a ketten lezuhanyoztunk, majd visszafeküdtünk az ágyba. Szerelmem haja vizesen és kócosan tapadt a vállára, de nekem így volt tökéletes. Az illata megnyugtatott és végre kezdtem érezni, hogy a légzésem lecsillapodik. Az arcomat a hajába fúrtam, ahogyan hátulról szorosan hozzá simultam.
- Jó éjt, drágám – súgtam neki halkan.
- Jó éjt – motyogta félálomban, majd nem sokkal később engem is elnyomott az álom.

Másnap a telefonom csörgésére ébredtem. Gyengén söpörtem végig a tenyeremmel az éjjeliszekrényen, mire megtaláltam a készüléket. Erőtlenül fogadtam a hívást, anélkül, hogy megnéztem volna, ki volt az.
- Igen? – szóltam bele rekedten.
- Felébresztettelek? – jött a döbbent kérdés Emíliától.
- Eléggé úgy tűnik – motyogtam -, miért olyan meglepő ez?
- Csak azért, mert már délután három óra is elmúlt – felelt egyszerűen.
A szemeim azonnal felpattantak és az órámra néztem. Te jó ég, átaludtam az egész délelőttöt!
- Ó, te jó ég! – tornáztam fel magam lassan ülő helyzetbe. – Ne haragudj, csak nem igazán aludtam az éjjel és Liz meg nem ébresztett fel. – Miközben ezt kimondtam, körbepillantottam a szobában, de ő sehol sem volt. Biztosan hagyni akart egy kicsit pihenni.
- Inkább te ne haragudj, hogy felébresztettelek. Csak meg akartam köszönni, hogy beszéltél Alice-szel – mondta boldogan, én viszont csak a homlokomat dörzsölgettem még mindig álmosan.
- Miről is? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Hát miről! Arról, amiről tegnap beszéltünk. Alice nálam volt nemrég és beszélgettünk kicsit. Annyira jó volt! Annyira, de annyira jó volt végre rendesen is beszélgetni vele – áradozott, én viszont sokáig megszólalni sem tudtam. – Peter, ott vagy még?
- Igen… De ezt nem értem, én nem beszéltem vele azóta – feleltem elgondolkozva.
- Hát pedig valakitől tudja. De nem is érdekes, csak meg akartam köszönni. Ezek szerint Elizabeth-et kellett volna felhívnom.
- Igen, valószínűleg… Most mennem kell. Nagyon örülök neked, de el kell intéznem egy fontos hívást.
Miután elköszöntem tőle, azonnal tárcsázni kezdtem egy másik számot, de még mielőtt kicsönghetett volna, kinyitódott a szoba ajtaja és megjelent Liz.
- Te elmondtad Alice-nek, hogy Emília haldoklik? – szegeztem neki azonnal a kérdést, mire rögtön megtorpant és csak nézett rám. Sokáig csak vártam, hogy megszólaljon, de nem tette meg. Csak állt előttem, rezzenéstelen arccal és a szemeimbe nézett. – Nem mondasz semmit?
- Várom, hogy kitombold magad – felelt egyszerűen. - Számítottam rá, hogy mérges leszel, de meg kellett tennem ezt a lépést.
- Miért? – vontam össze a szemöldökömet furcsállóan.
- Mert tegnap annyira kiborultál, hogy kételkedtem benne, hogy Alice előtt tartani tudnád magad. Éppen elég volt neked a tegnapi fájdalom, nem kell, hogy felidézd újra.
- Ezt akkor is nekem kellett volna elmondanom neki – mondtam rövid hallgatás után, ahogy átgondoltam a szavait.
- Tudom, de nem bántam meg, hogy én tettem meg. Alice nem haragszik senkire, Emília boldog és te is nyugodt vagy. Nekem ez bőven elég.
- Hihetetlen vagy – ráztam a fejemet rosszallóan. – Komolyan csak emiatt tetted?
- Peter, a tegnapi viselkedésed nagyon megijesztett. Én ezt nem tudom minden egyes éjszaka végig csinálni, ahányszor csak összetörsz. Úgyhogy, ha csak egy kis lehetőségem is van rá, hogy kevesebbet legyél úgy letörve, akkor azt megragadom. Ennyit megér nekem.
A fejemet csóváltam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak erre. Kicsit haragudtam rá, amiért a hátam mögött tette mindezt, ugyanakkor megértettem, hogy miért cselekedett úgy, ahogy. És ha ez lehetséges, emiatt most még inkább szerettem őt.
- Nem tudom felidézni, hogy mikor lett belőled ez az erős, független nő… de kifejezetten tetszik a viselkedésed – mosolyodtam el a végére. – Ennek ellenére megbeszélhetted volna velem, mielőtt átmész Alice-hez – tettem azért még hozzá rosszallóan.
- Olyan mélyen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Emília pedig legkésőbb három nap múlva elutazik és még ez is kevés idő lesz nekik.
- De legalább nem kezd el túlságosan kötődni hozzá – sóhajtottam.
- Mindenkinek nehezek lesznek az elkövetkezendő napok, de túlleszünk rajta, ahogyan eddig annyi minden más nehézségen is – bíztatott.

Liz szemszöge

Az elkövetkezendő három nap csigalassúsággal telt el. Legalábbis a számomra. Petert egész nap alig láttam, csak esténként esett be a szobába, akkor is hulla fáradtan és rossz hangulatban. Ebben a három napban szinte egymáshoz sem szóltunk. Csupán a napi dolgainkat beszéltük meg pár szóban. Reggel eltűnt, délben felhívott, hogy sajnálja, de nem tud visszaérni ebédre, százszor bocsánatot kért, majd este, miután megérkezett, rendszerint gyorsan letusolt és befeküdt az ágyba. Minden este együtt aludtunk el, nekem mégis hiányzott a közelsége. Az, hogy a nap nagy részében velem legyen, mert ehhez voltam hozzászokva. Ha szükségem volt rá, perceken belül elértem, most pedig még a mobilját is ritkábban nézi meg.
Azonban tudtam, hogy neki ez most mennyire fontos és nehéz is egyben, ezért nem tettem szóvá. Egy rossz szavam nem volt hozzá, csendben vártam, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba.
Amikor eljött a harmadik nap reggele, Peter már korán felkelt, amivel engem is ébredésre késztetett.
- Ne haragudj, aludj csak tovább. Mindjárt visszajövök – puszilta meg a homlokomat, mielőtt eltűnt volna a szobából.
Én azonban már nem tudtam visszaaludni. Lassan kikászálódtam az ágyból, majd a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután elkészültem és felöltöztem, megágyaztam és visszafeküdtem a frissen vetett ágyra. Nem sokkal később visszaért Peter is, jó pár szatyorral a kezében, amit nem tudtam mire vélni.
- Merre jártál? – kérdeztem érdeklődve.
- A pékségben – mosolygott rám. – Hoztam reggelit, a kedvencedből is.
- Nocsak, milyen alkalomból? – lepődtem meg. Azt hittem, Emíliának akart valamit már korán reggel elintézni.
- Csak úgy – vonta meg a vállát. – Nem bírtam aludni és hasznossá akartam tenni magam. Bár amint látom, te sem aludtál vissza.
- Tényleg nem. Köszönöm a reggelit – mosolyogtam rá, majd lehúztam magam mellé az ágyra. – Te nem eszel? – néztem rá kérdően.
- Nem igazán vagyok most éhes – csóválta meg a fejét.
- Azért valamit enned kell – nyújtottam felé az ételt.
- Talán majd kicsit később…
Inkább ennyiben hagytam a dolgot. Nem akartam ráerőltetni ma semmit sem. Azt viszont már előre elhatároztam, hogy ha a további napokban sem akar majd eleget enni, akkor en magam fogom belé erőszakolni az ételt.
Az egész napot a szobánkban töltöttem és olvasgattam, tévéztem. Mindeközben Peter egyszer-kétszer fél órákra eltűnt – gondolom telefonálni, hogy felhívja Emíliát, minden rendben van-e vele -, aztán amikor visszajött, csak ült némán a fotelben, bámulva maga elé. Szinte egész nap meg sem szólalt. Tudtam nagyon jól, hogy ez mennyire nehéz lehet neki, de ezt az utolsó napot mégis Alice-nek adta. Ő kevesebb időt tölthetett vele előtte, megérdemelte.

Peter csak ült az ágy szélén és nézett maga elé.
- Drágám… - érintettem meg a vállát.
- Csak pár percet adj még… Mindjárt indulhatunk.
Bár nekem semmi kedvem nem volt végignézni, ahogyan két számomra kedves ember életéből egy ilyen fontos személy örökre távozik… Mégis úgy döntöttem, hogy kimegyek velük a reptérre. Mindkettejüknek szüksége lesz egy támaszra.
- Le fogja késni a gépet – próbáltam hatni Peterre.
- Talán az lenne a legjobb – szusszantott.
- Te kérted, hogy menjen haza. Gondolj bele, te is tudod, hogy mindhármatoknak így a legjobb.
- Igen, tudom, de attól még nehéz – sóhajtott. – Megtennéd, hogy most te vezetsz?
- Persze – bólintottam készségesen. – Azért megyek én is, hogy segítsek.
- Köszönöm – pillantott rám hálásan, majd lassan felállt. – Indulhatunk.
Megpusziltam az arcát, majd kézen fogtam őt és így mentünk le a szálloda elé. Beültünk Peter kocsijába, majd ahhoz a hotelhez hajtottunk, ahol Emília lakott az ittléte alatt. Ő már kint állt a csomagjaival a bejárat előtt és csak ránk várt. Alice szorosan mellette állt, de nem értek egymáshoz. Borzalmasan éreztem magam, amiért ennek láttán egy kis megkönnyebbülést éreztem. Tudtam, mennyire fájni fog ez neki.
Szinte még le sem állítottam a motort, Peter kipattant és odasietett Emíliához. Hosszan megölelte, aztán mélyen a szemébe nézett. Láttam, hogy mozog a szája, de a kocsiból nem hallottam, hogy mit mondott neki. Csak annyit láttam, hogy Emília bólint egyet, majd még egyszer hárman is összeölelkeztek.
Aztán Peter felkapta a csomagokat és bepakolta hátra az autóba, majd mind a hárman beszálltak.
- Szia – köszönt halkan Emília.
- Szia – pillantottam hátra rá. Csak akkor néztem meg alaposabban az arcát. A szemei beesettek voltak és olyan nyúzottnak tűnt, mint aki hetek óta nem aludt. Ez valószínűleg így is volt, de tudtam, hogy a betegsége is nagyban hozzájárult ehhez.
- Köszi, hogy kiviszel a reptérre – szólalt meg újra hálásan.
- Semmiség – feleltem szűkszavúan.
Ezután egyikünk sem szólalt meg egész úton. Kezdett egyre nyomasztóbbá válni a csend, de nem akartam megszólalni. Pontosabban nem is igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék, így hát inkább csendben maradtam.
Amikor odaértünk, szintén néma csendben szálltunk ki a kocsiból és indultunk el befelé a reptérre.
- Elintézem a csomagokat – motyogta Peter és már ott sem volt.
- Sajnálom, hogy ennyi problémát okozok nektek – nézett rám sajnálkozóan Emília.
- Ez nem a te hibád – ráztam a fejemet.
- De te nagyon elnéző voltál velem, ezért nem tudom kellőképpen kifejezni a hálámat.
- Nem is várok el semmit.
- Akkor tényleg ennyi? – tört ki Alice-ből a kérdés, ami valószínűleg már percek óta ott volt a nyelve hegyén. – Biztos nem maradhatsz?
- Sajnos nem. Így is éppen elég fájdalmat okoztam már nektek. Csak ígérd meg nekem, hogy vigyázol magadra.
- Megígérem – ölelték meg egymást.
- És figyelj oda Peterre! Ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon! Nem talál bárhol még egy ilyen nőt, mint Liz.
- Szemmel fogom tartani őket – mosolygott Alice.
Miután Emília is elintézett mindent és Peter is visszatalált hozzánk, leültünk a váróban.
- Hozzak esetleg valamit nektek? – ajánlottam, hátha egy kicsit együtt akartak volna lenni, de csak megrázták a fejüket.
Peter finoman megfogta a kezemet és odavont maga mellé.
- Ülj csak le nyugodtan, ne érezd kényelmetlenül magad – nézett rám fátyolos tekintettel. A kezemet továbbra sem engedte el, ami nagyon jól esett. A hüvelykujjával végig a kézfejemet simogatta, hogy picit én is megnyugodjak. Nem gondoltam volna, hogy itt a repülőtéren még én leszek az idegesebb.
Azonban ez az állapot nem tartott sokáig. A gép felszállása rohamosan közeledett, amitől mind a hárman egyre feszültebbek lettek.
- A francba, hogy pont ilyenkor nem tudnak kési azok a rohadt gépek – feszült ökölbe Peter keze, majd felállt és idegesen kezdett fel-alá mászkálni előttünk.
- Peter, kérlek, nyugodj meg – próbálkozott Emília.
- Mégis hogyan nyugodjak meg? – kérdezte idegesen a hajába túrva. – Mindjárt indul a géped és soha többé nem foglak látni. Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg.
- Egyszer már elengedtél – jött a halk felelet.
- Éppen ezért tudom, hogy milyen fájdalmas volt.
- És akkor egyedül kellett megbirkóznod vele, de most itt vannak neked a barátaid, Alice és Liz is. Én pedig jól leszek. Boldogan hagylak itt titeket, de csak akkor, ha látom, hogy boldogok vagytok.
A következő pillanatban megszólalt a hangosbemondó és egy női hang tájékoztatott minket róla, hogy lassan búcsúznunk kell.
- Kérlek titeket, nagyon vigyázzatok magatokra – ölelte át egyszerre Petert és Alice-t is. Hosszú ideig így álltak, majd ismét megszólalt. – Talán nem kéne, hogy egy lesifotós lencsevégre kapjon minket…
- Ha bárki tudja, hogy itt vagyunk, akkor ezzel már régen elkéstünk…
- Akkor is mennem kell – mosolygott keserűen.
- Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani… - tétovázott Peter.
- Semmi, és nem is várom el, hogy bármit is mondj, csak ne ilyen komor arccal kelljen utoljára látnom titeket.
Lassan elém sétált és engem is megölelt.
- Még egyszer köszönök mindent. Vigyázz rájuk! És tedd boldoggá Petert – súgta még a fülembe, hogy csak én halljam.
- Megteszem, ami tőlem telik – ígértem.
- Sziasztok – ölelte át őket még egyszer, majd már fordult volna el, nehogy elsírja magát, de Peter továbbra is fogta a kezét. – Csak mosolyogj – súgta oda neki.
Peter kényszeredetten elmosolyodott, de Emíliának ennyi is elég volt. Megfordult és vissza sem nézve elsietett. Láttam, hogy már pár lépés után takarta és törölgette az arcát és tudtam, hogy hamarosan Peternél vagy Alice-nél is eltörik a mécses, ezért odaálltam melléjük. Peter gyengén roskadt le a székekre. Alice már szaggatottan vette a levegőt
- A kocsinál megvárlak titeket – motyogta, majd el is tűnt.
- Peter, nekünk is mennünk kéne – érintettem meg a vállát gyengéden.
- Csak egy percet adj, mindjárt összeszedem magam – felelt minden érzelem nélkül, ami minden eddiginél jobban megijesztett engem.
Vártam, ahogyan arra megkért. Többet most nem tehettem érte.

Amikor visszaértünk a szállodába, mindenki a saját szobájába ment. Peter szótlanul kezdett vetkőzni. A ruháit szépen összehajtogatta – ami már eleve nem vallott rá – és a fotel karfájára tette, majd besétált a fürdőbe. Halkan sétáltam utána, félve néztem azt az arcot, amit még a reptéren öltött magára. A fogkeféért nyúlt, egy kis fogkrémet nyomott rá és nekilátott a fogmosásnak. A szemei még mindig üvegesek voltak, az arca sápadt és érzelemmentes.
Nem bírtam már tovább. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy egy pofonnal észhez térítsem, de nem voltam benne biztos, hogy az használna. Helyette inkább mögé sétáltam és a tükrön keresztül mélyen a szemébe néztem.
- Nem csinálhatod ezt. Észhez kell térned, az önsajnálat sosem segít. Engedd ki magadból a dühöt, a szomorúságot, a keserűséget. Ha magadban tartod, azzal csak azt éred el, hogy szépen lassan felemészt belülről.
Peter egy darabig még tartotta a szemkontaktust, majd lehajolt, kiöblítette a száját, aztán elindult vissza a szobába.
- Legalább válaszolj, hogy tudjam, felfogtad, amit mondtam! – csattantam fel élesen. – Hetek óta azon töröm magam, hogy neked segítsek, hogy megértselek és melletted legyek. Mert ez a dolgom és nekem az a legfontosabb, hogy te jobban legyél. De amióta Emília megjelent, te egyre messzebbre taszítasz magadtól. nem engedsz magadhoz közel. Nem testi, hanem lelki értelemben mondom. Nem beszélgetsz el velem olyan mélyen, mint ahogyan azt te annak idején elvártad tőlem, hogy megtegyem. És nézd meg, segített, hogy kibeszéltem magamból. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, talán nem bízol bennem, vagy ahogy téged ismerlek, nem akarsz bántani. De ha ezt tovább folytatod, akkor szépen lassan olyan távol kerülünk majd egymástól, hogy nem lesz visszaút. És én ezt nem akarom, érted? Szükségem van rád, mert még soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. – A mondandóm végére már patakokban folytak le a könnyeim az arcomon. – Legalább a mi kapcsolatunk legyen olyan, mint azelőtt. Nem kérek mást.
Peter mindvégig háttal állt nekem. A fejét lehajtotta, de sokáig egy szót sem szólt.
- Miben lesz neked attól jobb, hogy elmondom neked, amit érzek? Csak fájdalmat okozok neked – mondta egészen halkan, hogy alig értettem.
- Tudnom kell, hogy mit érzel, hogy segíteni tudjak feldolgozni – feleltem, miközben mögé sétáltam és átkaroltam a derekát.
- Akkor… - kezdett bele, miközben lassan megfordult. Az arcomat a kezei közé fogta és könnyes tekintetét az enyémbe fúrta. – Eljössz majd velem a foglalkozásra? Már utána néztem pár nagyon jó pszichológusnak – hajtotta le a fejét.
- Ne szégyelld, hogy segítségre van szükséged – simogattam meg én is az ő arcát. – És természetesen elmegyek veled – bólogattam.
- Köszönöm – ölelt magához szorosan. – Meg sem érdemellek – csókolt bele a hajamba.

- Ó, dehogynem, ezzel most nagyon is kiérdemeltél – bújtam hozzá még szorosabban.

1 megjegyzés:

  1. Szia, Juliet!
    Istenem, majdnem elsírtam magam a fejezet olvasása közben *-* Szegény Peter...Szegény Alice...Istenem, most mennyire nehéz lehet nekik. Emíliának sem könnyű, hiszen haldoklik, de ez bizonyos értelemben kegyetlen volt Peterrel és Alice-szel szemben. Még szerencse, hogy itt van nekik Liz, aki majd segíti őket a nehéz időszakban, és Peter mellett áll majd a foglalkozásokon, és támogatja. Szerintem Liz segítségével ki fog lábalni ebből a nehéz időszakból. Vagyis...inkább remélem, hogy így lesz, és hogy minden jobbra fordul.
    Kíváncsian várom a folytatást :)
    Puszi! Carly

    VálaszTörlés