Visszatérés?

Sziasztok!
Tudom, nagyon eltűntem az utóbbi majdnem egy évben és ezt nagyon sajnálom! A magánéletem közbe szólt és eléggé más dolgokkal voltam elfoglalva, aztán pedig szeptemberben jött az egyetem is.. De nem akarok magyarázkodni. Ugyanakkor annak idején megígértem, hogy én nem leszek az, aki félben hagy egy történetet, mert nagyon jól tudom, hogy milyen, amikor nem tudod meg egy történet végét. És azért, ahogy látom, lettünk egy páran itt a blogon, remélem azért ennyi idő elteltével is megmaradtatok, kedves olvasóim :)
Azt azért még leírnám nektek, mert úgy érzem azért megérdemlitek a magyarázatot... Az elmúlt hónapok tapasztalataiból úgy ítéltem meg, hogy nem tesz nekem jót ez a fajta álomvilág, amiben élek a történeteim miatt. Nagyon szeretek írni és imádlak titeket és a történeteket, de annyi minden megváltozott azóta, hogy sokkal racionálisabb lettem. Nem minden ember kaphat meg egy ilyen életet, mint a történetekben a szereplők, ahol tudom előre, hogy úgyis minden jobb lesz... Mert a való életben tenni is kell ezért. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a jelenleg futó három történetemet még befejezem majd, szépen lassan, de amilyen gyorsan csak tudom és időm futja rá, aztán felhagyok az írással. Lehet, hogy ez a magyarázat kissé zavaros nektek, de eléggé összekuszálódott mostanában körülöttem minden, úgyhogy ezt kérlek, nézzétek el nekem :)
Ezen a blogon még nem tudom, mikor fogok tudni új fejezetet hozni, majd még írok előtte minden bizonnyal. Mivel már hónapok óta nem foglalkoztam a történetekkel, elég nehéz lesz visszarázódni, de igyekszem majd:) A történet nemsokára úgyis lezárul, már nem sok szál maradt elvarratlan, ha jól emlékszem :) A másik blogra viszont, mivel már van elkészült fejezet, valamikor a napokban szerintem felteszek egy újat, hogy aki erre téved ennyi idő után is, azért tudjon valami újat is olvasni :)
Legkésőbb szerintem január végén, a vizsgaidőszak után jelentkezem itt is valami hírrel :)
Sok puszi!
Juliet

57. fejezet - Búcsúzás

Sziasztok!

Amint azt ígértem, a két ünnep között meg is hoztam egy fejezetet :) Egy vagy két napon belül pedig a másikra is felteszem a folytatást! Ez a mostani most elég szomorúra sikeredett, de ezután lesz majd egy időugrás nemsokára, úgyhogy nem marad sokáig ez a komor hangulat. Jó olvasást kívánok hozzá!

És persze utólag is Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak! Remélem, mindenkinek jól telt az ünnep! :) Valamint előre is Boldog új évet kívánok nektek! (Mivel ezen a blogon már nem lesz addig friss)

Puszi, Juliet

Peter szemszöge

Nagyon jól emlékeztem még arra a napra, amikor Emíliát el kellett hagynom. Borzalmas volt és hónapokba telt kihevernem. De még az az érzés sem vetekedhetett azzal, amit akkor éreztem, mikor befejezte a mondanivalóját. Sokkosan ültem vele szemben és éreztem, hogy lassan elönt a kétségbeesés. A tekintetem elhomályosult és éreztem, hogy valami elpattant bennem. A fejemet vesztve ugrottam fel.

- Nem! Nem! Nem! – túrtam bele idegesen a hajamba és fel-alá kezdtem mászkálni a szobában. – Ez nem lehet igaz! Nem történhet meg! – suttogtam magam elé kétségbeesetten.

- Peter – szólt halkan Emília. – Nem lesz semmi baj…

Hirtelen fordultam meg, majd odasétáltam elé és leguggoltam, megfogva a kezeit.

- Hogy nem lesz semmi baj? – néztem mélyen a szemeibe. – Hogy mondhatsz ilyet, hiszen haldokolsz!

- Nagy mértékben csökkenti a szenvedésemet, hogy veled lehetek – érintette meg az arcomat az ujjbegyeivel.

Fájdalmasan álltam a tekintetét és lassan kezdtem felfogni, hogy miért is jött vissza.

- Csak ezért mondtad el? – kérdeztem halkan.

- Tessék? – döbbent meg.

- Azt, hogy Alice a lányom. Csak ezért jöttél vissza, hogy velem lehess? Arra nem gondoltál, hogy ezzel nekem is mekkora fájdalmat okozol? Az érzés, hogy újra az a fiatal, tizenéves kamasz vagyok, aki melletted voltam, kezdett visszatérni. Erre te bejelented nekem, hogy hamarosan újra el kell engedjelek? Van fogalmad róla, milyen fájdalmat okozol ezzel? – Éreztem, ahogyan egy könnycsepp lefolyt az arcomon, de nem foglalkoztam vele.

- Nem azért jöttem vissza, hogy felbolygassak mindent, csak azért, hogy veled lehessek. Még egyszer utoljára.

- Neked könnyű lesz elmenned. De én emlékezni fogok rád…

- Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezett. – Azt hiszed, nekem könnyű?

- Nem. Nagyon jól tudom, hogy milyen nehéz. De ez akkor sem helyes – álltam fel mellőle. – Neked a családod mellett van a helyed. Ha most itt maradsz, és rám támaszkodsz, az már több, mint barátság lenne, ezt te is nagyon jól tudod. Haza kell menned.

- Nem küldhetsz el! Itt kell maradnom veled és a lányommal!

- Úgy érted, azzal a lányoddal, aki felé húsz évig nem is néztél? Ennyi idő alatt ezt a hiányt nem fogod tudni bepótolni. Vagy ha mégis sikerülne, neki is csak fájdalmat okoznál azzal, hogy rögtön el is tűnsz az életéből.

- El akarod előle titkolni? De előbb utóbb csak megbékélne…

- Majd én gondoskodok róla, hogy megtudja, de nem szeretném, hogy találkozz vele. Majd ha ő látni akar téged, arra rábólintok.

- Peter – érintette meg a vállamat Liz -, ne legyél ennyire visszautasító. Megértem, amit mondasz, de azt is, ha még szeretnél elbúcsúzni tőle. Nekem nem gond, ha itt marad pár napig.

- De én nem akarom, hogy maradjon – ráztam meg a fejem és megfogtam a kezét. – Magunkra hagynál egy kicsit?

- Persze – bólintott. – Kint leszek – sétált ki a szobából, majd miután becsukódott mögötte az ajtó, visszafordultam Emíliához.

- Peter, kérlek, nem küldhetsz el! – szólalt meg azonnal.

- Nem érted, hogy mennyi fájdalmat okozol ezzel nekem? – túrtam bele a hajamba. – Húsz évig nem találkoztunk, kínszenvedés volt elválnom tőled és az emlékeimet elrejteni jó mélyre a fejemben, de sikerült. Megbékéltem a tudattal, hogy nem látlak többé. Sőt, még azt is megbocsátottam neked, hogy nem mondtad el korábban, hogy van egy kislányunk. De hogy csak emiatt vissza gyere és felforgasd az egész éltemet… Csak magadra gondoltál, mikor idejöttél.

- Ez nem igaz! – szólt közbe hirtelen. – Tudod mennyire gyötört engem mindig a bűntudat, hogy nem tudsz Alice-ről? Sok-sok évvel ezelőtt el akartam már mondani, de éppen ezért, hogy ne ziláljam szét az éltedet, inkább magamban tartottam. Persze nem csak emiatt, rettegtem is tőle, hogy hogyan fogadjátok majd a hírt és nem is ok nélkül. De amikor megtudtam, hogy beteg vagyok… Úgy éreztem, nem mehetek el úgy, hogy nem tudod az igazat.

- Most mégis itt akarsz maradni, ahelyett, hogy visszamennél a családodhoz. Neked a férjed mellett a helyed és neki is szüksége van rá, hogy veled lehessen az utolsó hetekben. Ezt ne vonhatod meg tőle.

- De én halok meg! – kiáltott fel. – Én hagyok itt mindenkit, akit szeretek. Miért ne járhatna ki nekem is egy kis boldogság?

- Ha neked nagyobb boldogság az, hogy velem vagy, mint hogy a családoddal legyél, az már régen rossz. Szereted a férjedet?

- Ez most nem lényeges…

- De igen, az! Szereted őt? – szegeztem neki újból a kérdést.

- Persze, hogy szeretem! De ez neki is csak csupa fájdalom. Egész életemben abban reménykedtem, hogy egyszer újra láthatlak titeket. Csak szerettem volna egy kicsit kihasználni, hogy újra azt érzem, amit évekkel ezelőtt. Ahogy te is mondtad, ugyanannak a fiatal lánynak éreztem magam, aki melletted voltam.

- Mégis mit mondtál neki, hogy hova jöttél?

- Tud rólatok. Elmondtam neki, hogy szeretném megragadni ezt az utolsó lehetőségemet, hogy elmondhassam nektek az igazat. Nehezen, de belement végül és elengedett. Peter, ez nekem is nehéz. Persze, hogy vissza akarok hozzá menni, de… Te nem tudod milyen rossz egész nap azt a fájdalmas arckifejezését látni. Reggel, mikor felkelünk, mikor hazajön a munkából, amikor kemoterápiára visz, majd amikor lefekszünk aludni. Mindig úgy néz rám, mint aki akkor lát utoljára és ezt nem bírom – gördült le egy könnycsepp az arcán. – Ezért nem akartam neked sem elmondani.

- A férjednek szüksége van rád és a gyerekeidnek is – mondtam neki együtt érzően. – Elmondjuk Alice-nek, de ne várj tőle sem többet. Haragszik még ránk, nagyon. Viszont két-három napnál többet nem maradhatsz itt. Ez csak az én döntésem. Addig megpróbálom elfogadni magamban ezt és ígérem, melletted leszek, amennyit csak tudok, de Lizt nem akarom bántani. Márpedig, ha itt maradsz, azzal nem csak nekem okozol fájdalmat, hanem neki is. Olyan problémái voltak eddig az életében, amikkel csak nehezen tudott megküzdeni, de én mellette álltam és segítettem őt, csak így tudott talpra állni. És ha csak egy keveset is, de tehetek az ellen, hogy szomorúnak lássam őt, akkor azt megteszem. Mert nekem ő a legfontosabb személy az életemben.

- Rendben – bólintott halkan.

- Sajnálom, hogy így alakult – öleltem őt magamhoz. – Reméltem, hogy ha Lizzel jóban lesztek, esetleg többször találkozhatunk majd. Nagyon fogsz hiányozni – pusziltam meg a haját.

- Te is nekem – szorított meg finoman. – Vigyázz a családodra. Nem találsz bárhol még egy ilyen nőt, aki ennyire megértő tud lenni és feltétel nélkül szeret téged.

- Tudom – mosolyodtam el halványan, ahogy Lizre gondoltam.

Nem sokkal később Emília elment, mi pedig egyedül maradtunk szerelmemmel.

- Hogy érzed magad? – simogatta meg az arcomat, amikor már az ágyban feküdtünk.

- Furcsán – vallottam be. – Nagyon megrendített ez a hír – bámultam magam felett a plafont.

- Alice-nek mikor mondjátok el? – kérdezte halkan.

- Holnap beszélek vele, de csak én. Ha esetleg Alice nem megfelelően reagál rá, az csak még jobban fájna neki. De személy szerint én jobban örülnék neki, ha nem találkoznának már. Alice-nek így is bűntudata lesz szerintem, de ha megkedveli, akkor össze fog törni miután elmegy. Ezt nem akarom. Emília csak két-három napig marad itt, aztán hazamegy a családjához. Ez bőven elég idő arra, hogy Alice nyugodtan átgondoljon mindent és elköszönhessen tőle, ha akar.

- És én esetleg tudok valamiben segíteni? – érdeklődött. – Fáj így látnom téged, de nem tudom, mi tehetnék.

- Csak állj ugyan így mellettem, mint eddig – pusziltam meg a homlokát. – És hass egy kicsit Alice-re, azzal, hogy próbálod megértetni vele a dolgokat. Sok lesz ez neki ilyen rövid időn belül.

- Megteszek mindent, amit tudok – ígérte meg.

- Annyira szeretlek – öleltem őt szorosan magamhoz. – El sem tudod képzelni, hogy mekkora segítség nekem az, hogy mellettem vagy. Nagyon-nagyon szeretlek – csókoltam meg őt lágyan.

- Én is szeretlek – hajtotta a mellkasomra a fejét, miután az ajkaink elváltak egymástól. – Amit értem tettél, azt sosem fogom tudni meghálálni. Még ezzel sem viszonozhatom azt, amit tőled kaptam.

- Ez nem verseny – simítottam végig lágyan az arcán.

- Tudom – bújt hozzám még szorosabban. – Ettől függetlenül még viszonozhatom.

Így aludtunk el, egymást szorosan átölelve, mégis nyugtalanul forgolódtam egész éjszaka. A közelsége általában megnyugtatott, most mégis szinte minden fél órában felriadtam. Villogó fényeket láttam magam előtt álmomban és egy szirénázó mentőautó hangját hallottam. Elhaló nyögések és hangos kiáltások jöttek mindenfelől, én pedig ismét felriadtam. Zihálva ültem fel az ágyban. Patakokban folyt rólam a víz, a szám mégis teljesen kiszáradt. Óvatosan kibújtam Liz mellől, majd a fürdőszobába mentem. Az arc, ami a tükörből visszanézett rám, mintha nem is az enyém lett volna. A szemeim karikásak voltak, az arcom beesett.

Fogalmam sem volt róla, hogyan fogom ezt átvészelni. Az évek során elfogadtam, hogy soha többé nem látom majd Emíliát, de a tudat, hogy valahol egészségben és boldogságban él a családjával, ahogyan azt Blaise is mondta, megnyugtatott. Most viszont pánikba esten. A nő, aki megtanított tiszta szívből szeretni, aki mellett a tinédzser éveim legszebb napjait töltöttem, most haldoklott. És én nem tehettem ellene semmit sem. Végig kell néznem, ahogy napról napra gyengébb lesz, aztán elengednem. Nem tudom, hogyan fogom túlélni. Mintha az egyik létfontosságú szervemet próbálnák kiszakítani a helyéről.

Miért büntet engem ennyire a Sors? Elszakított Emíliától, megrontotta Jennie-t, majd amikor végre minden rendben lett volna, újabb csapást mért rám. Az eddigieknél is még sokkal pusztítóbbat. Úgy éreztem, tennem kell valamit, ehelyett csak álltam a szállodai fürdőszoba közepén, egy szál melegítőnadrágban és éreztem, hogy az arcomon végigfolyik pár meleg könnycsepp. Teljesen összetörtem. A lábaim elgyengültek, így inkább leültem a csempére, a fejemet pedig a tenyereimbe hajtottam.

- Peter – hallottam meg egyszer csak Liz kétségbe esett hangját, majd siető lépteinek zaját. – Peter – érintette meg a vállamat, mire lassan rá emeltem a tekintetemet. Az arca ijedt volt és olyan félelemmel nézte az arcomat, amilyet már régen nem láttam rajta.

- Nincsen semmi gond – próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra és megdörzsöltem az arcomat. – Pár perc és összeszedem magam, ígérem.

- Nem, Peter, próbálj meg beszélni róla. Mondd el nekem, ami a szívedet nyomja, hidd el, segít, ha kimondod hangosan is.

- Nem akarlak téged ezzel terhelni – ráztam meg a fejem és lassan megpróbáltam felállni a hideg kőről. Azonban amint talpon voltam, a látásom elsötétült és elveszítettem az egyensúlyomat.

- Márpedig most beszélni fogsz róla nekem – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, miután nagy nehezen megtartott. – Most szépen lezuhanyozol, aztán befekszel az ágyba, holnap délelőtt pedig mindent megbeszélünk. Ez nem mehet így tovább.

Végül nem ellenkeztem vele, csak hagytam, hogy irányítson. Segített levetkőzni, majd behúzott a zuhany alá. Megnyitotta a meleg vizet, ami azonnal magamhoz térített kissé. Csak néztem az arcát, amint könnyes szemekkel néz rám. A hajra egyre vizesebb lett, majd kis idő elteltével teljesen elázott. A rajtamaradt smink elkenődött a szemei alatt. Összeszorult a szívem. Kinyújtottam felé a kezemet és óvatosan megtöröltem az arcát.

- Sajnálom! Ígérem, hogy soha többé nem okozok ilyen fájdalmat neked!

- A te fájdalmad az enyém is – rázta meg a fejét. – Csak nagyon megijedtem, amikor megláttalak téged a padlón, teljesen magadba zuhanva. Sosem láttalak még azelőtt ilyennek. Még az után sem, hogy… hogy történt az a dolog… Jennie-vel.

- Tudom – sóhajtottam. – Össze fogom szedni magam. Csak kell egy kis idő, amíg… elfogadom a helyzetet.

- Talán szakemberhez kéne fordulnod – említette meg egészen halkan.

- Tessék? – döbbentem meg. – Szerinted pszichológushoz kéne mennem? – emelkedett meg kissé a hangom, de nem voltam dühös rá, sokkal inkább magamra, amiért idáig jutottam.

- Sok minden történt veled, amit bár velünk mindig megosztottál, sosem beszélted ki magadból teljesen. És az elmúlt hetek történései… Természetes, hogy kiborultál és tudom, hogy idővel túl lennél rajta. De ismerlek és tudom, hogy el fogod rejteni az érzéseidet, ami miatt sokkal tovább fog fájni, mint kellene. Kérlek, csak a kedvemért, tedd félre egy kicsit az önbecsülésed és keress fel egy szakembert! – nézett rám könyörgően.

- Rendben – sóhajtottam megadóan -, de csak miattad.

- Meglátod, neked is jó lesz – mosolyodott el halványan. Már ezért a mosolyért megérte igent mondanom a kérésére. – Köszönöm.

Ezután lassan mind a ketten lezuhanyoztunk, majd visszafeküdtünk az ágyba. Szerelmem haja vizesen és kócosan tapadt a vállára, de nekem így volt tökéletes. Az illata megnyugtatott és végre kezdtem érezni, hogy a légzésem lecsillapodik. Az arcomat a hajába fúrtam, ahogyan hátulról szorosan hozzá simultam.

- Jó éjt, drágám – súgtam neki halkan.

- Jó éjt – motyogta félálomban, majd nem sokkal később engem is elnyomott az álom.

Másnap a telefonom csörgésére ébredtem. Gyengén söpörtem végig a tenyeremmel az éjjeliszekrényen, mire megtaláltam a készüléket. Erőtlenül fogadtam a hívást, anélkül, hogy megnéztem volna, ki volt az.

- Igen? – szóltam bele rekedten.

- Felébresztettelek? – jött a döbbent kérdés Emíliától.

- Eléggé úgy tűnik – motyogtam -, miért olyan meglepő ez?

- Csak azért, mert már délután három óra is elmúlt – felelt egyszerűen.

A szemeim azonnal felpattantak és az órámra néztem. Te jó ég, átaludtam az egész délelőttöt!

- Ó, te jó ég! – tornáztam fel magam lassan ülő helyzetbe. – Ne haragudj, csak nem igazán aludtam az éjjel és Liz meg nem ébresztett fel. – Miközben ezt kimondtam, körbepillantottam a szobában, de ő sehol sem volt. Biztosan hagyni akart egy kicsit pihenni.

- Inkább te ne haragudj, hogy felébresztettelek. Csak meg akartam köszönni, hogy beszéltél Alice-szel – mondta boldogan, én viszont csak a homlokomat dörzsölgettem még mindig álmosan.

- Miről is? – kérdeztem vissza értetlenül.

- Hát miről! Arról, amiről tegnap beszéltünk. Alice nálam volt nemrég és beszélgettünk kicsit. Annyira jó volt! Annyira, de annyira jó volt végre rendesen is beszélgetni vele – áradozott, én viszont sokáig megszólalni sem tudtam. – Peter, ott vagy még?

- Igen… De ezt nem értem, én nem beszéltem vele azóta – feleltem elgondolkozva.

- Hát pedig valakitől tudja. De nem is érdekes, csak meg akartam köszönni. Ezek szerint Elizabeth-et kellett volna felhívnom.

- Igen, valószínűleg… Most mennem kell. Nagyon örülök neked, de el kell intéznem egy fontos hívást.

Miután elköszöntem tőle, azonnal tárcsázni kezdtem egy másik számot, de még mielőtt kicsönghetett volna, kinyitódott a szoba ajtaja és megjelent Liz.

- Te elmondtad Alice-nek, hogy Emília haldoklik? – szegeztem neki azonnal a kérdést, mire rögtön megtorpant és csak nézett rám. Sokáig csak vártam, hogy megszólaljon, de nem tette meg. Csak állt előttem, rezzenéstelen arccal és a szemeimbe nézett. – Nem mondasz semmit?

- Várom, hogy kitombold magad – felelt egyszerűen. - Számítottam rá, hogy mérges leszel, de meg kellett tennem ezt a lépést.

- Miért? – vontam össze a szemöldökömet furcsállóan.

- Mert tegnap annyira kiborultál, hogy kételkedtem benne, hogy Alice előtt tartani tudnád magad. Éppen elég volt neked a tegnapi fájdalom, nem kell, hogy felidézd újra.

- Ezt akkor is nekem kellett volna elmondanom neki – mondtam rövid hallgatás után, ahogy átgondoltam a szavait.

- Tudom, de nem bántam meg, hogy én tettem meg. Alice nem haragszik senkire, Emília boldog és te is nyugodt vagy. Nekem ez bőven elég.

- Hihetetlen vagy – ráztam a fejemet rosszallóan. – Komolyan csak emiatt tetted?

- Peter, a tegnapi viselkedésed nagyon megijesztett. Én ezt nem tudom minden egyes éjszaka végig csinálni, ahányszor csak összetörsz. Úgyhogy, ha csak egy kis lehetőségem is van rá, hogy kevesebbet legyél úgy letörve, akkor azt megragadom. Ennyit megér nekem.

A fejemet csóváltam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak erre. Kicsit haragudtam rá, amiért a hátam mögött tette mindezt, ugyanakkor megértettem, hogy miért cselekedett úgy, ahogy. És ha ez lehetséges, emiatt most még inkább szerettem őt.

- Nem tudom felidézni, hogy mikor lett belőled ez az erős, független nő… de kifejezetten tetszik a viselkedésed – mosolyodtam el a végére. – Ennek ellenére megbeszélhetted volna velem, mielőtt átmész Alice-hez – tettem azért még hozzá rosszallóan.

- Olyan mélyen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Emília pedig legkésőbb három nap múlva elutazik és még ez is kevés idő lesz nekik.

- De legalább nem kezd el túlságosan kötődni hozzá – sóhajtottam.

- Mindenkinek nehezek lesznek az elkövetkezendő napok, de túlleszünk rajta, ahogyan eddig annyi minden más nehézségen is – bíztatott.

Liz szemszöge

Az elkövetkezendő három nap csigalassúsággal telt el. Legalábbis a számomra. Petert egész nap alig láttam, csak esténként esett be a szobába, akkor is hulla fáradtan és rossz hangulatban. Ebben a három napban szinte egymáshoz sem szóltunk. Csupán a napi dolgainkat beszéltük meg pár szóban. Reggel eltűnt, délben felhívott, hogy sajnálja, de nem tud visszaérni ebédre, százszor bocsánatot kért, majd este, miután megérkezett, rendszerint gyorsan letusolt és befeküdt az ágyba. Minden este együtt aludtunk el, nekem mégis hiányzott a közelsége. Az, hogy a nap nagy részében velem legyen, mert ehhez voltam hozzászokva. Ha szükségem volt rá, perceken belül elértem, most pedig még a mobilját is ritkábban nézi meg.

Azonban tudtam, hogy neki ez most mennyire fontos és nehéz is egyben, ezért nem tettem szóvá. Egy rossz szavam nem volt hozzá, csendben vártam, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba.

Amikor eljött a harmadik nap reggele, Peter már korán felkelt, amivel engem is ébredésre késztetett.

- Ne haragudj, aludj csak tovább. Mindjárt visszajövök – puszilta meg a homlokomat, mielőtt eltűnt volna a szobából.

Én azonban már nem tudtam visszaaludni. Lassan kikászálódtam az ágyból, majd a fürdőszobába mentem, hogy lezuhanyozzak. Miután elkészültem és felöltöztem, megágyaztam és visszafeküdtem a frissen vetett ágyra. Nem sokkal később visszaért Peter is, jó pár szatyorral a kezében, amit nem tudtam mire vélni.

- Merre jártál? – kérdeztem érdeklődve.

- A pékségben – mosolygott rám. – Hoztam reggelit, a kedvencedből is.

- Nocsak, milyen alkalomból? – lepődtem meg. Azt hittem, Emíliának akart valamit már korán reggel elintézni.

- Csak úgy – vonta meg a vállát. – Nem bírtam aludni és hasznossá akartam tenni magam. Bár amint látom, te sem aludtál vissza.

- Tényleg nem. Köszönöm a reggelit – mosolyogtam rá, majd lehúztam magam mellé az ágyra. – Te nem eszel? – néztem rá kérdően.

- Nem igazán vagyok most éhes – csóválta meg a fejét.

- Azért valamit enned kell – nyújtottam felé az ételt.

- Talán majd kicsit később…

Inkább ennyiben hagytam a dolgot. Nem akartam ráerőltetni ma semmit sem. Azt viszont már előre elhatároztam, hogy ha a további napokban sem akar majd eleget enni, akkor en magam fogom belé erőszakolni az ételt.

Az egész napot a szobánkban töltöttem és olvasgattam, tévéztem. Mindeközben Peter egyszer-kétszer fél órákra eltűnt – gondolom telefonálni, hogy felhívja Emíliát, minden rendben van-e vele -, aztán amikor visszajött, csak ült némán a fotelben, bámulva maga elé. Szinte egész nap meg sem szólalt. Tudtam nagyon jól, hogy ez mennyire nehéz lehet neki, de ezt az utolsó napot mégis Alice-nek adta. Ő kevesebb időt tölthetett vele előtte, megérdemelte.

Peter csak ült az ágy szélén és nézett maga elé.

- Drágám… - érintettem meg a vállát.

- Csak pár percet adj még… Mindjárt indulhatunk.

Bár nekem semmi kedvem nem volt végignézni, ahogyan két számomra kedves ember életéből egy ilyen fontos személy örökre távozik… Mégis úgy döntöttem, hogy kimegyek velük a reptérre. Mindkettejüknek szüksége lesz egy támaszra.

- Le fogja késni a gépet – próbáltam hatni Peterre.

- Talán az lenne a legjobb – szusszantott.

- Te kérted, hogy menjen haza. Gondolj bele, te is tudod, hogy mindhármatoknak így a legjobb.

- Igen, tudom, de attól még nehéz – sóhajtott. – Megtennéd, hogy most te vezetsz?

- Persze – bólintottam készségesen. – Azért megyek én is, hogy segítsek.

- Köszönöm – pillantott rám hálásan, majd lassan felállt. – Indulhatunk.

Megpusziltam az arcát, majd kézen fogtam őt és így mentünk le a szálloda elé. Beültünk Peter kocsijába, majd ahhoz a hotelhez hajtottunk, ahol Emília lakott az ittléte alatt. Ő már kint állt a csomagjaival a bejárat előtt és csak ránk várt. Alice szorosan mellette állt, de nem értek egymáshoz. Borzalmasan éreztem magam, amiért ennek láttán egy kis megkönnyebbülést éreztem. Tudtam, mennyire fájni fog ez neki.

Szinte még le sem állítottam a motort, Peter kipattant és odasietett Emíliához. Hosszan megölelte, aztán mélyen a szemébe nézett. Láttam, hogy mozog a szája, de a kocsiból nem hallottam, hogy mit mondott neki. Csak annyit láttam, hogy Emília bólint egyet, majd még egyszer hárman is összeölelkeztek.

Aztán Peter felkapta a csomagokat és bepakolta hátra az autóba, majd mind a hárman beszálltak.

- Szia – köszönt halkan Emília.

- Szia – pillantottam hátra rá. Csak akkor néztem meg alaposabban az arcát. A szemei beesettek voltak és olyan nyúzottnak tűnt, mint aki hetek óta nem aludt. Ez valószínűleg így is volt, de tudtam, hogy a betegsége is nagyban hozzájárult ehhez.

- Köszi, hogy kiviszel a reptérre – szólalt meg újra hálásan.

- Semmiség – feleltem szűkszavúan.

Ezután egyikünk sem szólalt meg egész úton. Kezdett egyre nyomasztóbbá válni a csend, de nem akartam megszólalni. Pontosabban nem is igazán tudtam, hogy mit is mondhatnék, így hát inkább csendben maradtam.

Amikor odaértünk, szintén néma csendben szálltunk ki a kocsiból és indultunk el befelé a reptérre.

- Elintézem a csomagokat – motyogta Peter és már ott sem volt.

- Sajnálom, hogy ennyi problémát okozok nektek – nézett rám sajnálkozóan Emília.

- Ez nem a te hibád – ráztam a fejemet.

- De te nagyon elnéző voltál velem, ezért nem tudom kellőképpen kifejezni a hálámat.

- Nem is várok el semmit.

- Akkor tényleg ennyi? – tört ki Alice-ből a kérdés, ami valószínűleg már percek óta ott volt a nyelve hegyén. – Biztos nem maradhatsz?

- Sajnos nem. Így is éppen elég fájdalmat okoztam már nektek. Csak ígérd meg nekem, hogy vigyázol magadra.

- Megígérem – ölelték meg egymást.

- És figyelj oda Peterre! Ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon! Nem talál bárhol még egy ilyen nőt, mint Liz.

- Szemmel fogom tartani őket – mosolygott Alice.

Miután Emília is elintézett mindent és Peter is visszatalált hozzánk, leültünk a váróban.

- Hozzak esetleg valamit nektek? – ajánlottam, hátha egy kicsit együtt akartak volna lenni, de csak megrázták a fejüket.

Peter finoman megfogta a kezemet és odavont maga mellé.

- Ülj csak le nyugodtan, ne érezd kényelmetlenül magad – nézett rám fátyolos tekintettel. A kezemet továbbra sem engedte el, ami nagyon jól esett. A hüvelykujjával végig a kézfejemet simogatta, hogy picit én is megnyugodjak. Nem gondoltam volna, hogy itt a repülőtéren még én leszek az idegesebb.

Azonban ez az állapot nem tartott sokáig. A gép felszállása rohamosan közeledett, amitől mind a hárman egyre feszültebbek lettek.

- A francba, hogy pont ilyenkor nem tudnak kési azok a rohadt gépek – feszült ökölbe Peter keze, majd felállt és idegesen kezdett fel-alá mászkálni előttünk.

- Peter, kérlek, nyugodj meg – próbálkozott Emília.

- Mégis hogyan nyugodjak meg? – kérdezte idegesen a hajába túrva. – Mindjárt indul a géped és soha többé nem foglak látni. Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg.

- Egyszer már elengedtél – jött a halk felelet.

- Éppen ezért tudom, hogy milyen fájdalmas volt.

- És akkor egyedül kellett megbirkóznod vele, de most itt vannak neked a barátaid, Alice és Liz is. Én pedig jól leszek. Boldogan hagylak itt titeket, de csak akkor, ha látom, hogy boldogok vagytok.

A következő pillanatban megszólalt a hangosbemondó és egy női hang tájékoztatott minket róla, hogy lassan búcsúznunk kell.

- Kérlek titeket, nagyon vigyázzatok magatokra – ölelte át egyszerre Petert és Alice-t is. Hosszú ideig így álltak, majd ismét megszólalt. – Talán nem kéne, hogy egy lesifotós lencsevégre kapjon minket…

- Ha bárki tudja, hogy itt vagyunk, akkor ezzel már régen elkéstünk…

- Akkor is mennem kell – mosolygott keserűen.

- Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani… - tétovázott Peter.

- Semmi, és nem is várom el, hogy bármit is mondj, csak ne ilyen komor arccal kelljen utoljára látnom titeket.

Lassan elém sétált és engem is megölelt.

- Még egyszer köszönök mindent. Vigyázz rájuk! És tedd boldoggá Petert – súgta még a fülembe, hogy csak én halljam.

- Megteszem, ami tőlem telik – ígértem.

- Sziasztok – ölelte át őket még egyszer, majd már fordult volna el, nehogy elsírja magát, de Peter továbbra is fogta a kezét. – Csak mosolyogj – súgta oda neki.

Peter kényszeredetten elmosolyodott, de Emíliának ennyi is elég volt. Megfordult és vissza sem nézve elsietett. Láttam, hogy már pár lépés után takarta és törölgette az arcát és tudtam, hogy hamarosan Peternél vagy Alice-nél is eltörik a mécses, ezért odaálltam melléjük. Peter gyengén roskadt le a székekre. Alice már szaggatottan vette a levegőt

- A kocsinál megvárlak titeket – motyogta, majd el is tűnt.

- Peter, nekünk is mennünk kéne – érintettem meg a vállát gyengéden.

- Csak egy percet adj, mindjárt összeszedem magam – felelt minden érzelem nélkül, ami minden eddiginél jobban megijesztett engem.

Vártam, ahogyan arra megkért. Többet most nem tehettem érte.

Amikor visszaértünk a szállodába, mindenki a saját szobájába ment. Peter szótlanul kezdett vetkőzni. A ruháit szépen összehajtogatta – ami már eleve nem vallott rá – és a fotel karfájára tette, majd besétált a fürdőbe. Halkan sétáltam utána, félve néztem azt az arcot, amit még a reptéren öltött magára. A fogkeféért nyúlt, egy kis fogkrémet nyomott rá és nekilátott a fogmosásnak. A szemei még mindig üvegesek voltak, az arca sápadt és érzelemmentes.

Nem bírtam már tovább. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy egy pofonnal észhez térítsem, de nem voltam benne biztos, hogy az használna. Helyette inkább mögé sétáltam és a tükrön keresztül mélyen a szemébe néztem.

- Nem csinálhatod ezt. Észhez kell térned, az önsajnálat sosem segít. Engedd ki magadból a dühöt, a szomorúságot, a keserűséget. Ha magadban tartod, azzal csak azt éred el, hogy szépen lassan felemészt belülről.

Peter egy darabig még tartotta a szemkontaktust, majd lehajolt, kiöblítette a száját, aztán elindult vissza a szobába.

- Legalább válaszolj, hogy tudjam, felfogtad, amit mondtam! – csattantam fel élesen. – Hetek óta azon töröm magam, hogy neked segítsek, hogy megértselek és melletted legyek. Mert ez a dolgom és nekem az a legfontosabb, hogy te jobban legyél. De amióta Emília megjelent, te egyre messzebbre taszítasz magadtól. nem engedsz magadhoz közel. Nem testi, hanem lelki értelemben mondom. Nem beszélgetsz el velem olyan mélyen, mint ahogyan azt te annak idején elvártad tőlem, hogy megtegyem. És nézd meg, segített, hogy kibeszéltem magamból. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, talán nem bízol bennem, vagy ahogy téged ismerlek, nem akarsz bántani. De ha ezt tovább folytatod, akkor szépen lassan olyan távol kerülünk majd egymástól, hogy nem lesz visszaút. És én ezt nem akarom, érted? Szükségem van rád, mert még soha senkit nem szerettem úgy, mint téged. – A mondandóm végére már patakokban folytak le a könnyeim az arcomon. – Legalább a mi kapcsolatunk legyen olyan, mint azelőtt. Nem kérek mást.

Peter mindvégig háttal állt nekem. A fejét lehajtotta, de sokáig egy szót sem szólt.

- Miben lesz neked attól jobb, hogy elmondom neked, amit érzek? Csak fájdalmat okozok neked – mondta egészen halkan, hogy alig értettem.

- Tudnom kell, hogy mit érzel, hogy segíteni tudjak feldolgozni – feleltem, miközben mögé sétáltam és átkaroltam a derekát.

- Akkor… - kezdett bele, miközben lassan megfordult. Az arcomat a kezei közé fogta és könnyes tekintetét az enyémbe fúrta. – Eljössz majd velem a foglalkozásra? Már utána néztem pár nagyon jó pszichológusnak – hajtotta le a fejét.

- Ne szégyelld, hogy segítségre van szükséged – simogattam meg én is az ő arcát. – És természetesen elmegyek veled – bólogattam.

- Köszönöm – ölelt magához szorosan. – Meg sem érdemellek – csókolt bele a hajamba.

- Ó, dehogynem, ezzel most nagyon is kiérdemeltél – bújtam hozzá még szorosabban.

56. fejezet - Újabb titkok

Sziasztok!
Igen, tudom, nagyon-nagyon régen nem volt már friss ezen a blogon, amit nagyon sajnálok:( Most viszont visszajött az ihletem, ami a történet szempontjából egyértelműen jót jelent!:) Már csak az a kérdés, hogy mennyi időm lesz a folytatására, mert ugyan nincsen már olyan nagyon sok minden vissza, azért időbe telik megírni a fejezeteket. A nyáron most még két hetem lesz, amikor naponta írhatok pár sort, ez jó, viszont utána két hetet nem nagyon leszek huzamosabb ideig gépközelben. Utána pedig egy hét, és kezdődik az iskola és a tanulásba év elejétől bele kell húznom, mert végzős leszek:( Szóval, azért igyekszem majd, de nézzétek el légyszi nekem továbbra is a késéseket.
Puszi, Juliet

Liz szemszöge

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer rám is rám találhat az a szenvedélyes, igaz szerelem, amiről fiatal lányként álmodozik csak az ember. Abban reménykedünk, hogy eljön a szőke herceg, fehér lovon. Aztán az évek múlásával és némi tapasztalatszerzéssel rájövünk, hogy nincsenek szőke hercegek, sőt már a lovak is kimentek a divatból. Keveseknek adatik csak meg az, hogy rátalálnak az igazira, a lelki társukra. Ugyan még nem vagyunk együtt Peterrel olyan régóta, mégis úgy éreztem, hogy nélküle értelmetlen lenne az életem. Azelőtt azt hittem, ezek csak szavak, amikkel a szerelmes emberek dobálóznak, de ez nem így van. Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne velem nélküle.

Csak néztem az arcát, ahogyan békésen aludt, halvány mosollyal az ajkán. Nekem is mosolyognom kellett. Hetek óta nem láttam őt ennyire kisimultnak.

Aztán egyszer csak megszólalt az ébresztő, éles csipogással betöltve a szobát. Peter arcáról azonnal eltűnt a mosoly és egy kis mocorgás után az éjjeliszekrény lapját kezdte maga mellett tapogatni, míg végül egy gomb megnyomásával el nem hallgatott az óra. Csak ezután nyitotta ki a szemeit és álmosan pislogott rám.

- Mióta vagy már fent? – kérdezte rekedten.

- Körülbelül úgy fél órája – feleltem mosolyogva, miközben hozzá bújtam. A karjai azonnal körém fonódtak és egy puszit adott a hajamra.

- Nem bírtál aludni? – mormogta.

- Nem tudom, valahogy kipihentnek érzem magam…

- Tényleg? – nézett le rám meglepetten. – Ezt most azt hiszem, sértésnek kéne vennem…

- Mentálisan napok óta nem éreztem ennyire kipihentnek magam – pusziltam meg az arcát. – Megnyugtat a tudat, hogy mégsem ment el az eszed teljesen…

Mosolyogva vártam, hogy mi lesz erre a reakciója. Ahogy gondoltam, a szemei azonnal felpattantak.

- Miért kell már korán reggel elvenned a kedvemet a mai naptól? – mormogott, miközben felült az ágyban. – Egész éjszaka kerültük ezt a témát, hagyjuk meg estére, jó?

- Ne legyél ennyire feszült – tettem a vállaira a kezeimet, majd hátulról átkaroltam őt. – Alice meg fog téged hallgatni. Tegnap összefutottam vele a folyosón… - jegyeztem meg.

- Tényleg? És ezt csak most mondod? – fordult felém azonnal.

- Hát, amint bejöttem a szobába, te letámadtál. Mégis mikor mondtam volna? Miközben csókolóztunk, vagy amikor…

- Jó, elég lesz – állított meg nevetve. – Beszéltetek is?

- Csak köszöntünk egymásnak. Aztán ő még utánam szólt, hogy nem rám mérges. Én pedig megkértem rá, hogy ma este hallgasson majd végig téged. Rábólintott és… én még mindig úgy gondolom, hogy még ha megbocsátani nem is fog azonnal, enyhülnek majd az érzései, ha bocsánatot kérsz tőle.

- Még most sem tudom, hogy mit mondok majd neki. Csak zavartan hebegni tudok majd és el fog küldeni, szinte biztos vagyok benne – sóhajtott mélyet.

- Ne mondj ilyet! Szépen elmeséled neki, hogy hogyan is volt ez az egész. Hogy miért nem mondtad el neki előbb, hogy miért nem szóltál neki az észrevételeidről. Meg fogja érteni és idővel meg is fog bocsátani, csak győzd kivárni és ne omolj megint össze!

- Így olyan egyszerűnek hangzik – sóhajtott ismét.

Ő lassan összeszedett magának pár ruhát, majd bevonult a fürdőszobába, míg én még maradtam egy kicsit az ágyban. Bárcsak minden újra a régi lenne! Bár sosem jött volna vissza Emília! De ezt nem lehetett elkerülni. Peter egy idő után elmondta volna Alice-nek, hogy mennyire hasonlít a volt barátnőjére. Akkor Alice-nek is lett volna ideje felkészülni a találkozásra és nem lett volna ekkora balhé belőle. Legalábbis Peter és közte nem. Őszintén szólva, az engem már egy cseppet sem érdekel, hogy ezzel a nővel helyre jön-e majd a kapcsolatuk. Nekem csak az a fontos, hogy Peter és ő is újra a régik legyenek.

Amint mind a ketten elkészültünk, elindultunk a fotózás helyszínére. A szálloda előtt beszálltunk a kocsiba, ami odavitt minket. Az egész utat csendben tettük meg. Csak ültünk egymás kezét fogva és vártuk, hogy megérkezzünk. Amikor aztán odaértünk, egy nagyobb meglepetés fogadott minket. A közeli újságos mellett elhaladva saját magunkkal találkoztunk össze.

- Pedig ennyi idő elteltével reménykedtem benne, hogy már nem rágják ezt a témát át – morogtam elkeseredetten. Már előre láttam magam előtt, hogy mi lesz ebből. Tudtam, hogy egyszer eljön ennek is az ideje, de mivel már több hónap is eltelt, reménykedtem benne, hogy csak a premier előtt említenek meg minket.

- Nemsokára vége lesz a forgatásnak. Már csak másfél hónap, ha minden jól halad – szorította meg a kezemet. – És nézd a jó oldalát a dolognak! Mostantól kezdve egy kicsit sem kell visszafognunk magunkat, ha esetleg egy kis közönségünk akad – vigyorodott el. – Hé, jól vagy? – fordított maga felé, az arcára pedig komolyság ült ki.

- Persze – bólintottam. – Csak tudod mi szokott ilyenkor következni. Egy csomó helyre követnek majd minket, akár együtt megyünk valahová, akár egyedül. Minden kis dologból nagy ügyet csinálnak majd és mindenbe megcsalást, hazudozást és még sok szép dolgot belemagyaráznak majd. Nem véletlenül akartam ezzel tovább várni. A legtöbb párnál ez végeláthatatlan veszekedésekhez és bizalomvesztéshez vezet – magyaráztam elkeseredetten.

- De nálunk ez nem így lesz – karolt át megnyugtatóan, miközben tovább indultunk. – Majd együtt jót nevetünk a hülye pletykákon – puszilta meg az arcomat. – Sok mindenen keresztülmentünk már, nem egy ilyen kis semmiség fog közénk állni.

- Hidd el, majd ha a te képeidet fogják boncolgatni Emíliával, és mindenféle hazugságokat kitalálnak, hogy miért találkozgattok, nem így fogod gondolni. Talán még a hasonlóságot is észreveszik Alice és közötte. De bárcsak igazad lenne!

- Nem fognak rólunk képek készülni, ugyanis nem találkozok vele ezentúl ennyit. – Erre a mondatra felkaptam a fejemet. – Vagyis… jó lenne, ha valamelyik nap együtt ebédelnénk. Így hárman… Szeretném, ha jobban megismernéd őt, hogy tudd, nincs mitől tartanod. Neki eszébe sem jutott közénk állni és ezt ő maga is el fogja mondani. Csakis Alice miatt keresett fel.

- Nem is tudom, mit mondjak – motyogtam meglepetten. – Erről vele is beszéltél már?

- Igen, és azt mondta, hogy ő nagyon szívesen megismerkedne veled – mosolygott.

- Tényleg? – lepődtem meg.

- Igen. – Újra elindult. Észre sem vettem, hogy mikor álltunk meg. Kinyitotta előttem az épület ajtaját és előre engedett. – Na, mi a válaszod?

- Hát, tulajdonképpen nincsen ellenemre találkozni vele.

- Akkor miért vagy bizonytalan?

- Kicsit tartok a saját reakciómtól. Azért mégis csak a volt barátnőd. És gondolom, azért neki sem lesz olyan nagyon kellemes velem bájcsevegni.

- Ez nem bájcsevegés lesz – rázta meg a fejét nevetve. – És mint mondtam, nincsen okod aggodalomra. Még csak célzást sem tett arra, hogy esetleg többet akarna ismét tőlem.

- Még jó! – vágtam rá azonnal.

- Hűha, nem nagyon láttalak még féltékenynek – nevetett ismét. – Viszont kifejezetten tetszik, hogy így aggódsz, nagyon imponáló.

Bosszúsan rácsaptam a vállára, de ő csak tovább nevetett.

- Hidd el, este díjazni fogod, amit ezért kapsz – súgta a fülembe kacéran.

- Ahogy tudom, neked más programod lesz este…

Az arcáról azonnal lefagyott a mosoly és morcosan húzódott hátrébb tőlem.

Lebiggyesztette az ajkait. – Pedig most nem mondtam semmi rosszat.

- Tudhatnád, hogy ha egy nő féltékeny, akkor nem tanácsos vele ujjat húzni – néztem rá felvont szemöldökkel.

Ő csak a szemeit forgatta, de nem mondott többet.

Mikor végeztünk a fotózással, szó nélkül indultunk el kifelé. Jó pár órát eltöltöttünk idebent, így már mind a ketten éhesek voltunk, de étterem helyett most egy gyorsétkezdét választottunk.

- Ó, hogy mit kapnék ezért, ha a személyi edzőm megtudná… - harapott bele Peter a hamburgerébe. Halkan felkuncogtam, de kénytelen voltam igazat adni neki.

- Akkor gyorsan egyél, mielőtt még valaki észrevesz… vagy éppen leeszed magad… - csóváltam meg a fejemet, miközben megtöröltem az állát. – Néha komolyan mondom, elgondolkodok, hogy tényleg annyi idős vagy-e, amennyinek mondod magad.

Erre csak nevetett, majd egy hirtelen mozdulattal végighúzta az arcomon a kezét.

- Hééé – ugrottam hátrébb, de szinte azonnal ki is tört belőlem a nevetés. – Ezt most miért csináltad? – löktem meg a vállát.

- Azért, hogy egy kicsit feloldódj, nagyon feszült vagy már reggel óta – nyújtott felém vigyorogva egy szalvétát. – Talán mégis csak túl keveset aludtál – vélekedett.

- Akkor kénytelen leszel legközelebb úgy lefárasztani, hogy felkelni is alig tudjak – súgtam a fülébe. – Kimegyek a mosdóba – álltam fel aztán hirtelen. – Lehetőleg ne csinálj magadból teljesen hülyét, amíg vissza nem jövök – kacsintottam rá.

Ahogy visszapillantottam rá, láttam mennyire meglepetten pislog utánam. Magam sem értettem a viselkedésemet, hogy miért változott meg most ennyire. Talán igaza van azzal kapcsolatban, hogy most már egyáltalán nem kell rejtegetnünk magunkat. Lehet, hogy ez van rám ilyen hatással.

Miután visszaértünk a szállodába, folytatódott a beszélgetésünk Emíliáról.

- Szóval, mikorra is akartad beszervezni ezt a közös ebédet vele? – néztem fel rá a könyvemből. Ezek a gondolatok csak nem hagytak nyugodni. Hogy én találkozzak azzal a nővel, aki egykor olyan sokat jelentett Peternek, még ha most már nincsen közöttük semmi sem… elég furcsa lesz.

- Amikor te szeretnéd. Vagyis, ha nem sikerül továbbra sem megpuhítanunk Alice-t az irányába, két hét múlva hazautazik Magyarországra. Úgyhogy azért addig meg kéne ejteni.

- Mit ne mondjak, azért annyira nem örülnék neki, ha kibékülnének – jegyeztem meg halkan. – Lehet, hogy ez önzőség a részemről, vagyis inkább biztos vagyok benne, hogy az, de a felbukkanása előtt olyan jóban voltunk. Szinte már családtagként tekintettünk egymásra. Így, hogy most felbukkant az anyja… Nem lesz már semmi sem olyan, mint régen.

És volt még egy dolog, amit Peternek sem mertem bevallani. Alice-szel szinte már afféle anya-lánya kapcsolatunk volt, és rettegtem tőle, hogy ez megváltozik és egy újabb gyermekemet kell elveszítenem. Persze tudtam, hogy nap mint nap itt lesz a közelben, de ha megbocsát Emíliának és jobban összeismerkednek, már nem én leszek az, akihez minden gondjával fordulni fog.

- Liz – simította Peter az arcomra a kezét, ezzel kiszakítva a gondolataimból –, gondolj Alice-re… Neki most még nehezebb, mint nekünk, de hidd el, így lesz a legjobb. Mindketten tudtuk, hogy ez elkerülhetetlen lesz egyszer.

- Oké, megpróbálok jó képet vágni ahhoz az ebédhez, de csak is miatta! – sóhajtottam.

- Remek! – puszilta meg az arcomat. – Nekem pedig lassan mennem kellene… - szusszantott mélyet.

- Menni fog – mosolyogtam rá.

- Azt én és nagyon remélem – állt fel nagy nehezen mellőlem. – Azért ha órákkal később sem jövök vissza, gyere át megnézni, mi van velem, hátha megfojtottak.

Nevetve csóváltam meg a fejemet. Tudtam, hogy Alice, még ha nem is azonnal, de meg fog neki bocsátani.

Alice szemszöge

- Akarod, hogy itt maradjak? – karolt át Rob gyengéden.

- Nem, ezt négy szem közt kell megbeszélnünk. Különben is, te szerintem még mérgesebb vagy rá, mint én és nem akarok több balhét.

- Persze, hogy mérges vagyok rá, miatta kerültél ilyen állapotba.

- Ez azért nem teljesen igaz… Emília volt az, aki elrontotta az életünket a felbukkanásával.

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón, ami valószínűleg Peter érkezését jelentette.

- Reméltem, hogy még lesz egy kicsit több időm…

- Akarod, hogy elküldjem? – ajánlotta Rob készségesen.

- Dehogyis! Betty-nek megígértem tegnap, hogy végighallgatom.

- Rendben, akkor én eltűnök egy kis időre – csókolt meg, majd mindketten az ajtó felé indultunk.

Miután Rob eltűnt a liftben, Peterrel csak álltunk egymással szemben és nekem újra utat törtek maguknak a vele kapcsolatos gondolatok a fejemben. Még mindig alig tudtam felfogni, hogy ő az apám.

- Bejöhetek? – pillantott rám reménykedve. A szemem az arcára szegeződött és még több hasonlóságot keresett. Végül a szemén és a haján kívül semmi mást nem találtam.

Félre álltam az ajtóból, hogy beléphessen. Beljebb sétáltunk, majd leültünk a kanapéra. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ő sem énrám. Csak ültünk hosszú percekig teljes csöndben.

- Nem igazán tudom, hogy hol is kéne elkezdenem – szólalt meg egyszer csak halkan. – Tudom, hogy tegnap találkoztál Lizzel, de… ha nem akarsz végighallgatni, küldj el nyugodtan, teljesen megérteném.

- Hallgatlak – feleltem komolyan, mire látszott, hogy egy kicsit megkönnyebbülten ellazította az izmait. – Tudni akarok mindent.

- Akkor azt hiszem, az elejéről kezdem…

És akkor elmesélt minden egyes napot és hónapot, amit Emíliával töltött, hogy miért és hogyan kellett elválniuk. Hogy mennyit szenvedett utána.

- Hidd el, ha felhívott volna, hogy mi történt, azonnal visszautaztam volna hozzá, de megegyeztünk, hogy soha többé nem keressük egymást. Vagyis, ha hívott volna, talán fel sem veszem, de ő így döntött és a mai napig helyeslem a döntését. Igen, nem kellett volna ennyi ideig titkolnia, de csak azért tette ezt, hogy nekem kevesebb szenvedés legyen. Ha visszamegyek hozzá, talán mi neveltünk volna fel téged, esetleg még normális körülmények között is, de mindkettőnknek ott kellett volna hagynia az iskolát és hosszú távon nem mehetett volna ez sokáig.

- De az én érdekeimet nem vette figyelembe – vetettem ellen.

- Dehogynem! – szólalt fel azonnal hevesen. – Tudta, hogy engem nem hívhat vissza, mert azzal a karrieremet kockáztatja. Nem tarthatott meg téged, mert a szülei nem támogatták volna kellőképpen. A családot, ahová téged adott, régóta ismerte már. Ugyan nem személyesen, de tudta róluk, hogy mennyire lelkiismeretesek. Nem adott örökbe, mert annak idején ezt csak névvel együtt tehette volna meg, de nem akarta, hogy bármilyen módon visszatalálj hozzá. Sőt, abban reménykedett, hogy azt sem fogják elmondani, örökbe fogadtak.

- Szóval lemondott rólam, eldobott magától, utána pedig még csak fel sem keresett. Évekig kerestem a szüleimet, van fogalmad róla, mennyire el voltam keseredve, amiért semmit sem találtam? És te is tudtad, hogy keresem őket.

- Nem dobott el magától és folyamatosan szemmel tartott téged – rázta meg a fejét. – Egészen addig, amíg el nem költöztetek, minden napja azzal telt, hogy rólad próbált információkat gyűjteni.

- De nem maradtunk sokáig ott, egy évesen már Betty vigyázott rám, ebben biztos vagyok.

- És ő nem is tudta, hogy hová költöztetek. Csak akkor ismert fel, amikor meglátott Rob oldalán az egyik újságban. Boldognak látott, ezért sem keresett fel, de amikor én is feltűntem… akkor már úgy gondolta, ha már minden nap melletted vagyok, jogom van az igazsághoz. Már ha még addig nem jöttem rá. Alice, rettenetesen sajnálom, amiért nem szóltam előbb neked a hasonlóságról kettőtök között. Annyira jóban lettünk és… tudtam, hogy ha kiderül, hogy bármilyen közöd is van hozzá, abból nagy veszekedések lesznek, és te fel akarod majd őt keresni. De én ezt nem akartam. Én nem akartam vele soha többé találkozni, mert így is eléggé fájt még az emlék. Ez nem olyan, amit csak úgy ki tud törölni az ember a fejéből. Ezt még Liznek sem mondtam el, de… Emília mindig is fontos része marad az életemnek, annak ellenére is, amit tett. Ne értsd félre, mindennél jobban szeretem Lizzy-t, de Emília volt az első nagy szerelmem, és ezt sosem fogom tudni elfelejteni, még ha az érzéseim már nem is ugyan azok iránta. Önző voltam, tudom, de megbántam.

- Remélem, hogy tényleg komolyan gondolod azt, hogy nem érzel iránta már szerelmet, mert ha bármilyen módon is megbántod miatta Betty-t, azt soha nem bocsátom meg sem neked, sem pedig annak a nőnek! – morogtam.

Meglepetten pislogott rám, majd egy apró fejrázás után válaszolt.

- Eszem ágában sincs kockáztatni a kapcsolatunkat! A múlt már elmúlt és én nem is akarok többet gondolni rá. Emília két hét múlva visszautazik a családjához Magyarországra… Ha te nem akarod többé látni, akkor mi sem fogjuk idehívni őt.

- A vele való találkozásra még nem igazán vagyok felkészülve, de talán valamennyi idő elteltével felkeresem majd.

Halványan elmosolyodva bólintott egyet.

- Alice… - sóhajtotta kis idő elteltével, mire felpillantottam rá – nem kérem, hogy mostantól legyen minden ugyan úgy, mint régen, de… lehetne, hogy nem nézel minket tovább levegőnek? Nem csak magam miatt kérem ezt. Lizt is nagyon megviselték a történtek, hiszen te vagy a legjobb barátnője. Tudom, hogy ha nem érezte volna úgy, hogy mellettem a helye, talán még ő is megharagszik rám.

- Majd megpróbálok túllépni ezen, de Liz miatt nem kell aggódnod. Rá egy cseppet sem haragszom – feleltem halkan.

- Ennek örülök. Akkor, azt hiszem, én csak ennyit akartam mondani… - kezdett el mocorogni a kanapén. Most, hogy már nem igazán tudott mit mesélni, kezdte kényelmetlenül érezni magát a közelemben és én ezt gonosz módon nagyon élveztem.

- Ha csak ennyit akartál, akkor nyugodtan elmehetsz, úgyis egyedül kell most lennem egy kicsit a gondolataimmal – eresztettem meg egy apró mosolyt felé. – Üzenem Betty-nek, hogy holnap várom ebédre az éttermünkben a szokásos időpontban.

- Átadom neki, örülni fog – nézett rám hálásan. – Szia, Alice!

Liz szemszöge

Amíg Peter Alice-nél volt, én nyugodtan olvasgattam az ágyon. Tudtam, hogy Peternek jókedve lesz, ha visszajön, ezért én sem idegeskedtem tovább. Nem is tartott olyan sokáig a beszélgetésük. Peter körülbelül egy óra elteltével belépett a szobánkba és rám mosolygott.

- Ugye, mondtam én, hogy nem lesz gond – mosolyogtam vissza rá szélesen.

- Igen, te előre megmondtad – feküdt le mellém. Letettem az éjjeliszekrényre a könyvemet és megsimogattam az arcát, mire ő a mellkasomra döntötte a fejét. – Megkönnyebbültem. Bár azt azért nem mondanám, hogy Alice olyan, mintha már nem is haragudna rám, idővel majd visszanyerem a bizalmát. És jut is eszembe, azt üzeni, hogy holnap vár téged az éttermetekben a szokásos időpontban.

A kedvem még jobb lett a hírtől, hogy végre beszélgethetek Alice-szel.

- Köszönöm – suttogtam hálásan.

- Tudom, hogy már hiányzott neked. Sajnálom.

Másnap elmentünk Alice-szel ebédelni, rá két napra pedig Emíliával beszéltünk meg egy vacsorát. Mit mondhatnék, elég nehezen tudtam rávenni magam a készülődésre, ugyanis semmi kedvem nem volt Peter régi szerelmével találkozni, ezért nem is erőltettem annyira meg magam.

- Liz, készen vagy? Nemsokára indulnunk kell – kopogott be Peter a fürdőszoba ajtaján. Én még csak egy szál törölközőben álltam a tükör előtt, felfogott hajjal. Peter benyitott és meglepetten nézett rám. – Hát te még nem vagy készen?

- Nincsen kedvem ehhez a vacsorához. Egy cseppet sincs – vallottam be.

Megdörzsölte az orrnyergét és egy sóhaj után megfordult, majd kiment a fürdőszobából. Hallottam, hogy kinyitja a szekrényt, de fogalmam sem volt, hogy mit akar csinálni. Aztán egy perc elteltével visszajött, a kezembe nyomott egy kupac ruhát és kihúzta a hajamból a hajgumit. Elkerekedett szemekkel pislogtam rá, miközben ő a tincseimet igazgatta.

- Húsz perc múlva ott kell lennünk az étteremben. Indulnunk kell. Így tökéletes leszel.

- Muszáj találkoznom vele?

- Kicsim, szeretném, ha rájönnél, nincs mitől félned. Ehhez pedig az kell, hogy megismerd őt. Nem csak én akarom védeni, tényleg el fog tűnni az életünkből, ha ezt akarjuk.

- Komolyan beszélsz?

- Alice nevében nem beszélhetek, de nekem nem kell vele találkoznom.

- Jól van, de csak ma este. Aztán hallani sem akarok róla többet.

Elindultunk az étterembe és még éppen időben meg is érkeztünk. Emília még nem volt ott. Leültünk az előre lefoglalt asztalhoz és vártunk. Közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ahogy láttam, Peter a gondolataiba merült, én pedig annyira izgultam, hogy csak az járt a fejemben, hogyan fog elsülni ez a találkozó. Aztán egyszer csak kinyílt az étterem ajtaja és megláttam őt. Peternek igaza volt. Mintha csak Alice-t láttam volna.

Ugyan az a nő, aki minket, őt is odavezette az asztalunkhoz. Peter azonnal felállt, én viszont nem siettem annyira.

- Szia – puszilták meg egymást.

- Emília, őt itt Liz. Liz, Emília.

- Nagyon örülök – nyújtotta ki felém azonnal a kezét. – Petertől már rengeteget hallottam rólad – hadart mosolyogva. Azért látszott rajta, hogy ő is ideges.

- Én is sokat hallottam már rólad - bólintottam.

Mindannyian leültünk. A hangulat még sokáig feszült volt, holott Peter és Emília próbálták oldani.

- Szóval, Liz, hallottam Petertől, hogy te voltál egy ideig Alice bébiszittere – kezdett bele.

- Igen – feleltem szűkszavúan.

- Jók voltak vele, ugye?

- A lányukként bántak vele és nevelték. Ahogyan én is – feleltem monoton hangon.

- Drágám, kérlek – nézett rám Peter kérlelve.

- Nem, Peter, jogos a viselkedése – tette fel a kezeit Emília. – Figyelj – nézett rám. – Tudom, milyen véleménnyel vagy rólam. A nő, aki eldobta magától a kislányát, aztán húsz év múlva, mindenki életét felforgatva, vissza akarja kapni. De ez egyáltalán nincsen így. Én csak azt akartam, hogy Peter tudjon róla, hogy van egy lánya. Joga volt tudni.

- Ahogyan joga lett volna hozzá rögtön azután is, hogy te megtudtad, terhes vagy! – vágtam közbe.

- Igen, igazad van, de őszintén, te mit tettél volna. Ha te lettél volna a helyemben, mit csinálsz?

- Vele mentem volna. Még akkor is, amikor még nem tudok a babáról. Ha nem engednek a szüleim, akkor elszökök.

- Tinédzser voltam még, gimibe jártam – vetette ellen.

- Még ha elsőre nem is, miután tudomást szereztél Alice-ről, utána mehettél volna – ellenkeztem vele. – De te gyenge voltál és a mostani felbukkanásoddal két ember életét is fenekestül felforgattad. Nem is beszélve arról, hogy talán soha nem lesz már olyan a viszonyuk, mint régen, pedig Peter semmiről sem tehet.

- Liz... – próbált Peter leállítani, de én leintettem.

- És talán még a mi kapcsolatunkban is idő lesz helyrehozni azt a törést, amit a megjelenésed okozott. Peterrel semmi gondunk nem volt eddig, de mióta felbukkantál… Látom rajta, hogy még szeret téged. Még ha próbálja is titkolni, de így van, ez egyértelműen látszik. Tudom, hogy ezek már nem ugyanolyan érzések, de egy olyan kapcsolatot, amiben akaratlanul mentek szét a felek, nem lehet barátsággal folytatni. Nem lesznek olyan ellenérzések, ami egy idő után elfeledtetné a szerelmet. Csak a jó marad meg és az elvesztéséből adódó fájdalom.

- Nekem már családom van – vágott közbe Emília.

- Mégis kötelességednek érezted, hogy Peter tudtára add a dolgot, amit húsz évig titkoltál – hallgattattam el őt és én is elnémultam, mert megjelent a pincér az ételekkel. Akkor szólaltam meg újra, amikor ismét csak hárman voltunk. – Ne várja el egyikőtök sem tőlem, hogy jó szemmel fogom nézni valaha is ezt az egészet. Csak azért jöttem el erre a vacsorára, hogy megbizonyosodjak róla, békén hagyod Petert. Valamint, hogy ő tényleg ezt akarja-e – pillantottam szerelmemre, aki egy kissé meglepetten pislogott eddig, de most magához tért.

- Veled akarok lenni – mondta őszintén -, de nem várhatod el tőlem, hogy néha ne beszéljek az egyetlen lányom anyjával. Visszamegy a családjához Magyarországra, de ettől függetlenül tartani szeretnénk a kapcsolatot – néztek egymásra. – Igen, talán még szeretem őt valamilyen módon, de az a közelében sincs annak, ahogyan téged szeretlek – fúrta zöld tekintetét az enyémbe, amitől azonnal megenyhültem és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Szeretném, ha ezt el tudnád fogadni.

Lassan bólintottam, majd a tekintetemet Emíliára fordítottam. Ő elgondolkodva nézett vissza rám, majd kis idő elteltével megszólalt.

- Válthatnék veled néhány szót négyszemközt?

Ismét bólintottam, de mielőtt még felálltunk volna, Peterre néztem.

- Menjetek csak – intett ő.

Emíliával a női mosdó felé vettük az irányt, majd miután megbizonyosodtunk róla, hogy nincsen bent senki sem, aki kihallgasson minket, ő felém fordult, én pedig érdeklődve néztem rá.

- Örülök, hogy Peter talált maga mellé egy ilyen erős és független nőt, mint te – kezdte, mire én gúnyosan felnevettem. – Pontosan emlékeztem még rá, hogy milyen voltam, mielőtt összejöttünk Peterrel. Törékeny és sebezhető, nem erős és független.

- Én sem voltam mindig ilyen, de Peter mellett könnyű pozitív irányba változni.

- Igen, annak idején engem is elhalmozott bókokkal – emlékezett vissza, mire nekem egy kis grimasz jelent meg az arcomon.

- Ha azért hívtál félre, hogy összehasonlítsd a ti és a mi kapcsolatunkat, akkor akár most be is fejezheted.

- Nem, eszemben sincs. Ne haragudj, nem gondoltam bele abba, amit mondtam. Azt akartam csak elmondani, hogy… Peter nagyon jó ember, de persze ezt már te is tudod. És igazad volt abban, hogy még szeretem őt. Sosem tudtam igazán elfelejteni, de miután felesége lett, végleg lemondtam róla, hogy egyszer újra találkozunk. Most viszont nem csak Alice miatt jöttem vissza. Látni akartam mindkettőjüket, mielőtt még túl késő lesz.

- Ezt meg hogy érted? – döbbentem meg.

- Az orvosok egy éve egy igencsak előrehaladott állapotú agydaganatot fedeztek fel nálam – jelent meg egy könnycsepp a szemében. – A férjem odavan a kíntól, hogy el fog veszíteni, a gyerekeim szintén – csuklott el a hangja. – Talán már csak két-három hónapom lehet hátra. Maximum. Látni akartam őket, hogy tudjam, Peter boldog és Alice-nek is hiánytalan gyerekkora volt. Csak szeretném kihasználni ezt a pár napot, hogy érezhessem Peter szeretetét – törölgette meg a szemeit zokogva. – Szükségem van rá. Soha életemben nem szerettem úgy senkit sem, mint őt. Viszont eszemben sincs elvenni őt tőled. Boldog, és nekem csak ez a fontos. Úgy tervezem, ha már nagyon rossz állapotban leszek, megszakítom vele a kapcsolatot valami ürüggyel. De kérlek, addig engedd, hogy valamilyen módon mellette maradhassak.

Már szinte én is a sírás határán álltam, ahogyan mesélt. Fájt kimondanom a következő szavakat, mert féltem, hogy Peter érzései is visszatérnek, de tudtam, hogy mi a helyes. Másfelől pedig, ha később jönne rá, hogy tudtam róla, tényleg nagyon megharagudna rám.

- El kell mondanod neki – fogtam meg a kezét.

- Nem – vágta rá azonnal. – Nem a sajnálatára van szükségem.

- Miután velem már megosztottad, rám is haragudni fog.

- Nem, én tiltom meg neked, hogy elmond. Csak azt akartam, hogy tudd, nem a kapcsolatotokat akarom tönkretenni.

- Azzal teszed tönkre, ha most nem mondod el neki. És ha te nem, akkor én fogom. Peternek joga van erről tudni. Ha most újra összeismerkedtek és visszatérsz az életébe, sokkal jobban fog neki fájni a hirtelen elvesztésed. Vagy tűnj el most, vagy mondd el neki és maradhatsz. Ne hagyd őt tudatlanságban.

- De fogod majd tudni kezelni azt a helyzetet, hogy többet foglalkozik esetleg velem, ha megtudja? – nézett rám áthatóan.

- Ha neki jobb így, akkor képes leszek rá – bólintottam.

- Hihetetlen vagy – csodálkozott el. – Hogy tudsz még ebben a helyzetben is ilyen nyugodt és megfontolt maradni?

- Történtek velem is dolgok, amik megerősítettek – feleltem szűkszavúan. – Viszont én azt akarom, hogy Peter számíthasson rám, ha rólad van szó. Azt hiszem, kezdem megérteni, miért jöttél vissza, és ha ezt látni is fogom, egyszer el tudom majd fogadni. Ne haragudj, amiért azt hittem, csak keresztbe akarsz tenni a kapcsolatunknak.

- Teljesen megértettem az érzéseidet, nem kell bocsánatot kérned.

- Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültél – nyújtottam ki felé a kezemet és egy pillanatra magamhoz szorítottam remegő testét. – Belegondolni sem tudok, milyen lehet neked.

- Köszönöm, hogy megértesz – szipogott, majd a szemeit törölgetve tovább beszélt. – Most már ideje lesz visszamennünk. Peter azt fogja hinni, hogy meggyilkoltuk egymást – nevetett zavartan.

- Elmondod neki?

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha igen – bólintott rá. Megigazította a sminkjét, majd az ajtóhoz lépett. Még ma este, ha gondolod. Szeretnék minél hamarabb túlesni rajta.

Visszamentünk Peter-hez, aki már idegesen dobolt a lábaival az asztal alatt. Amikor azonban meglátott minket épségben visszaülni az asztalhoz, kissé nyugodtabb lett, ugyan akkor furcsállóan méregetett minket.

- Elég sokáig elvoltatok – jegyezte meg fürkészően pislogva ránk.

- Viszont mindent megbeszéltünk – feleltem, megfogva a kezét. –De most talán ennünk kéne, mert már kihűlt az étel.

Emília bólintott, Peter viszont még továbbra is döbbenten pislogott ránk. Aztán rázott egy aprót a fején és ő is enni kezdett.

Miután befejeztük a vacsorát, kisétáltunk az étteremből. Peter már intette is le az első taxit, amit meglátott.

- Ha nem gond, Emília is velünk jön a szállodába – mondtam neki.

- Persze, hogy nem gond, de miért? – lepődött meg. –Nem tudok kiigazodni rajtatatok. Miről beszélgettetek ti a mosdóban?

- Majd a szállodában megtudod, csak szállj be – böktem a fejemmel az előttünk lefékező kocsi felé.

Az út visszafelé szótlanul telt. Peter szemei még inkább elkerekedtek, amikor észrevette, hogy megszorítom Emília kezét. Meg akartam nyugtatni, mert annyira remegett, hogy furcsálltam, amiért Peter eddig nem vette észre.

Miután visszaértünk, mind a hárman a Peterrel közös szobánkba mentünk, majd bent leültünk a kanapéra.

Peter még mindig értetlenül pislogott ránk, mire én megszólaltam.

- Emíliának mondania kell neked valamit – néztem az említettre bátorítóan, mire ő felsóhajtott. Érezte, hogy innen már nem hátrálhat ki.