Sziasztok!
Nos, itt lenne ezen a blogon is egy kis részlet:) Hozzáfűzni valom most nincsen:) Jó olvasást hozzá, és persze kérném a KOMIKAT!!:D
Puszi
Elizabeth szemszöge
A visszafelé vezető úton végig azon gondolkodtam, mivel tudta Peter feltámasztani Aliceben az életkedvet. Nem értettem, mivel tudta meggyőzni őt, hogy nem érdemes magába fordulnia. Talán csak könnyen megtalálják a közös hangot. Nagyon sok mindenben hasonlítanak egymásra, ami néha már kicsit ijesztő is tud lenni. Kísérteties, hogy egy-két szavas mondatokból is megértik egymást, mi pedig csak értetlenül bámulunk rájuk, hogy miről van szó. Bár mi is jól megértettük egymást Adammel és mégis mi lett a vége.
Görcsösen markoltam a kormányt a feltörő emlékek elfojtására. Nem gondolhatok rá. Nem gondolhatok rá – ismételtem magamban újra meg újra.
Pár másodpercre behunytam a szemem, miután megálltam az egyik piros lámpánál. Halkan felsóhajtottam.
-Valami baj van? – hallottam meg Peter hangját.
Közben leheletnyit végigsimított a sebváltót markoló kezemen. Lassan fölnyitottam a szemeimet és rá néztem.
-Nem, nincs semmi baj – ráztam meg a fejem, pár pillanatnyi hallgatás után.
-Pedig nagyon feszültnek tűnsz – vonta össze a szemöldökét. – Ne vezessek mégis inkább én?
-Nem – ráztam meg a fejem, mosolyt erőltetve az arcomra. – Tényleg jól vagyok – próbáltam meggyőző hangnemet megütni.
Hosszú ideig csak nézett a szemembe és én álltam a tekintetét. Bár, még ha akartam volna, sem tudtam volna elszakadni attól a gyönyörű zöld szempártól. Egyszerűen megbabonázott. Keze közben még mindig az enyémen volt, de nem mertem megmozdítani az ujjaimat, nehogy elrántsa a kezét. Újra eszembe jutott a csókunk. Bármennyire is győzködtem magam, hogy akkor nem volt józan és csak emiatt tette azt, amit tett, mégis ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy az emberek mindig mindent okkal csinálnak. Az alkohol egy olyan szer, ami csak felbátorít minket a cselekedetekre. De ebben az esetben ez nem így volt. Peter még csak most vált el Jennietől. Valószínűleg csak kétségbeesésében csókolt meg. Csak szüksége volt valakire, akire támaszkodhat, és hogy ez pont egy nő, aki nem mellesleg én voltam, csak a véletlen műve volt.
Gondolataimat hangos dudálás szakította félbe. Zavartan kaptam el a tekintetem Peterről, majd egy lámpa felé való gyors pillantás után a gázra léptem.
-Liz, állj félre! – szólt hirtelen Peter határozott utasítása. Képtelen voltam nem engedelmeskedni neki. Amint leálltam a kocsival az út szélére, hangosan fölsóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet.
Pár perc múlva újra megszólalt.
-Most már jobb?
-Igen – bólintottam még mindig csukott szemmel. – Ne haragudj, csak…
-Nem kell szabadkoznod – vágott közbe felemelt kézzel. – Látom rajtad, hogy nem akarsz róla beszélni, és én nem fogom erőltetni.
Ismét sóhajtottam, de nem mondtam semmit. Csak újra beindítottam a motort és tovább hajtottam a szálloda felé.
Mégis mit mondhattam volna erre? Hogy köszönöm? De mégis mit köszönnék meg neki? Azt, hogy megengedi, hogy ne mondjam el neki a múltamat?
Akaratlanul is felhúztam magam a dolgon, pedig nem Peterre voltam ideges. Sokkal inkább a fáradtság váltotta ki belőlem ezt a reakciót, ezért próbáltam visszafogni magam. Nehezen sikerült csak visszatartanom a kitörni készülő indulataimat. Régen beszéltem már valakivel a múltammal kapcsolatban. Épp itt lenne az ideje. De Alicet most nem traktálhatom még az én gondjaimmal is. Van elég baja nélkülem is. Bár szemmel láthatóan élvezi a helyzetet, hogy ismeri a múltamat és a jelenemet is. És ezt most Peterre értem. Ha Alice valahol meglát minket együtt, rögtön elkezdi szövögetni a terveit, és kerítőnek szegődik.
-Megbántottalak? – Peter halk hangja olyan volt számomra a nagy csöndben, mintha a fülembe ordította volna. Áramütésként ért a felismerés, hogy még mindig bent ül mellettem a kocsiban, holott már régen leparkoltam a szálloda mellett.
-Nem – ráztam meg a fejem, felocsúdva a gondolataimból.
Ismét csak néztünk egymás szemébe. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű, csillogó zöld szeme?
-Szerintem menjünk be – nyitotta ki az ajtaját egy-két perc elteltével. – Nikkiék már biztosan tűkön ülve várják a híreket – mosolygott.
Én is kiszálltam a kocsiból, majd bezártam azt. Aztán egymás mellett indultunk el a bejárat felé.
