38. fejezet - Magyarország

Sziasztok!

Ahogy azt ígértem, a friss itt is van :D Most ehhez több ihletem volt, így ezt tudtam befejezni, de sietek a másik a történettel is :) Bár hátráltat az, hogy a gépem elromlott, de azért a lehető leghamarabb hozom.
A fejezettel kapcsolatban csak annyit, hogy más szövegszerkesztőbe írtam meg, ami a sor végén elválasztgatta a szavakat, úgyhogy ha néhány értelmetlen kötőjel van benne, akkor az emiatt van :) Bár az előbb gyorsan átfutottam, de azért akadhatnak benne hibák.
A nyaralás előtt még említettem a novellát is, ami viszont mégsem készült el ez idő alatt... Így hát arra még várni kell kicsit, de előbb szeretném behozni a lemaradásomat a blogokon :)
Köszönöm szépen mindenkinek a türelmet! :)
Jó olvasást!

Puszi


Peter szemszöge

Sokat tűnődöm rajta még a mai napig is, hogy miként alakult volna az életem, ha annak idején nem hagyom el Emit. Bár az álmom sosem valósult volna meg, vele maradhattam volna. Annyi fájdalmat elkerülhettem volna, mégis a nehezebb utat választottam. Bár, honnan tudhattam volna, hogy hét év házasság után kiderül, hogy a feleségem megcsal engem, az eddigi sajátomnak hitt kislány pedig a legjobb barátomé. Senkinek sem, még az ellenségemnek sem kívánnám azt az érzést, amit akkor éreztem, mikor mindez kiderült. Ráadásul, miután kezdtem visszarázódni a mindennapjaimba, mint egy meteor, úgy robbant és csapódott be az életembe Liz. Ki gondolta volna, hogy valaha is ilyen érzések fognak bennem kavarogni miatta?
A napok csigalassúsággal teltek, és én azon kaptam magam, hogy Liz egyre jobban hiányzik. Talán ez eddig csak azért nem tűnt fel, mert a forgatás alatt olyan sok időt töltöttünk el együtt. Most viszont... még csak pár nap telt el azóta, hogy utoljára láttam, mégis, mintha már hetek óta nem találkoztunk volna. Te jó ég! Én nem gondolhatok ilyenre! Lehetetlen, hogy Ginny-nek igaza legyen velünk kapcsolatban. Liz és én... mindig is csak barátok voltunk és ez így is fog maradni.
Lassan eljött az utazásunk napja is. Ash, Nikki és én izgatottan vártuk már ezt a napot. A lányok azért, mert ők még sosem voltak Magyarországon, én pedig azért, mert kíváncsi voltam, mennyit változott az évek folyamán az ország. Na meg persze, titokban örültem neki, hogy végre újra láthatom Lizt, de ezt be nem vallottam volna még saját magamnak sem. Taxikkal mentünk ki a reptérre, miután anyáék elbúcsúztak tőlünk. Ginny sejtelmesen megjegyezte, hogy: „Aztán jók legyünk ám!“ és szerintem ennek nem csak én értettem a lényegét.
Szerencsére a napok folyamán a családom megkedvelte Alicet és sikerült figyelmen kívül hagyniuk a tényt, hogy mennyire hasonlít Emire. Alice-nek szerencsére nem tűnt fel a nagy figyelem körülötte, így nem is kérdezősködött. A szüleim és Ginny már annál inkább. Egy-folytában a kérdéseikkel bombázták mind a négyüket, de különösen Alicet. Talán még több hasonlóságot kerestek. Persze ezeket én már jóval előbb felfedeztem. Túlságosan sok volt a belőlük ahhoz, hogy csak úgy elsiklon fölötte a figyelmem. Az egyik felem azt súgta, hogy szólnom kéne neki Emiről, de ezt szinte rögtön el is vetettem. Mi lenne, ha tényleg meg akarná keresni? Nem akarok újra találkozni vele és az életét sem szeretném felbolygatni. Nem kell egy újabb nehézség az életembe. Mert abban biztos vagyok, hogy ha ő megint feltűnne, az alaposan felborítaná itt a dolgokat.
- Peter, minden rendben? - érintette meg a karomat Alice.
- Öhm... mi? Ja... persze - mondtam zavartan. - Csak elgondolkodtam.
- Azt vettük észre - kuncogott Nikki. - Perceken keresztül csak kifelé bámultál az ablakon és még motyogtál is valamit Alice-ről.
- Khm... tényleg? - sütöttem le a tekintetemet. - Csak az elmúlt napokon gondolkodtam és eszembe jutott, hogy a szüleim mennyire megkedveltek titeket, de legfőképpen Alice-t - magyaráztam ki magam gyorsan.
- Komolyan? - lepődött meg az említett.
- Igen - bólintottam. Legalább ez igaz volt.
- Hát, ennek örülök - mosolygott. - Nézzétek csak! - kiáltott fel hirtelen. - Az ott már Magyar-ország, nemsokára megkezdjük a leszállást.
Ahányan csak tudtunk, kilestünk az ablakon. Az alattunk elterülő kisebb falvak és nagy városok között hatalmas zöld területek voltak, de a távolban ez megváltozott. Egyre zsúfoltabb lett alattunk a táj és már csak azon kaptuk magunkat, hogy a pilóta bejelentette a leszállást és mind bekapcsoltuk az öveinket.
- Egyenlőre a nyilvánosságtól nem kell félnetek annyira, mint otthon, mert itt még nem jelent meg a film - vigyorgott ránk Alice. - De azért ne keltsetek nagy feltűnést. Nézzétek, ott vannak anyáék - kiáltotta vidáman, majd a szülei irányába kezdett futni. Elkaptam Ash és Nikki karját, mielőtt még a tömeg szétválasztott volna minket. Rob egész ügyesen tartotta a tempót Alice-szel, így neki nem volt ilyen gondja. Hamarosan eltűntek a szemünk elől, de mi kitartóan haladunk előre, így nemsokára ismét megláttuk őket.
Mivel Alice balesete miatt már ismertük a szüleit, nem kellett bemutatkoznunk egymásnak. Rögtön elindultunk a kocsik felé és mikor végre odaértünk, bedobáltuk a csomagokat és be-szálltunk. Két kocsival mentünk el a reptérről. Az egyikben Martha, Alice és Rob utazott, a másikban pedig Thomas, Ash, Nikki és én.
- Akkor most kocsikázunk egyet - nevetett Thomas. - Körülbelül két és fél óra lesz az út, úgyhogy készüljetek fel még egy kis ülésre.
A hosszú út alatt nem sokat beszélgettünk. Legalábbis nekem nem tűnt föl, hogy mellettem beszélgettek volna, mert egyfolytában a tájat néztem. Annyira ismerős volt még ennyi év után is. Magyarország. Furcsa, hogy tulajdonképpen húsz évvel ezelőtt voltam itt utoljára és akkor is csak kb. fél évig, mégis, mintha már ismertem volna a tájat. Teljesen más volt, mint más-hol. A fák hatalmas erdőket alkottak az út mentén, de ezekből az erdőkből sajnos nagyon sok volt ültetett, amiért a táj veszített a szépségéből. Az emlékek újra megrohamoztak és én meg-dörzsöltem a halántékomat. Emi arca élesen villant fel előttem és szinte a retinámba égett. Akkor is láttam őt, mikor kinyitottam a szemeimet. Bárhova néztem, mindig ő volt előttem és ez kezdett már az őrületbe kergetni. Menj el! Menj el! - mondogattam magamban. Ő viszont csak mosolygott rám rendületlenül.
- Peter, ébredj, megérkeztünk - keltegetett Nikki. Észre sem vettem, hogy mikor aludtam el. Bár ez nem volt meglepő, hiszen a gépünk korán indult és este még anyáék tartottak nekünk egy búcsúestét. - Itt vagyunk - mosolygott rám, mikor kinyitottam a szemeimet.
Kiszálltunk a kocsiból és megláttuk a nyaralót. Előtte végig zöld drótkerítés húzódott és fák magaslottak végig. A kapun a 14-es számtábla állt, ami már eleve meglepő volt számomra. Londonban a kétjegyű házszámok igencsak ritkák voltak...
- Gyertek be - intett mosolyogva Martha. - Nyugodtan nézzetek körül és válasszatok szobát. Vagy akár megvárhatjátok a többieket is ezzel.
- Hát, az idő az most nem a legjobb, úgyhogy a strandot majd holnap mutatom meg. Addig viszont körbevezethetlek titeket - ajánlotta Alice.
- Mi pedig megyünk - mondta Thomas. - Alice úgyis tud mindent, úgyhogy mi ide már nem kellünk.
Elköszöntünk tőlük, majd bementünk a házba. Ámultan néztem körbe. Igazi nyaraló hangulata volt. Az orromat betöltötte az a különleges, balatoni illat, ami szinte az agyamba vésődött, amikor először itt jártam. Felejthetetlen volt. Csak persze akkor mit sem sejtve a későbbi gondokról, boldogok voltunk Emivel.
Megráztam a fejem és inkább a többiekre koncentráltam. Nem kellenek újabb emlékek. Nem fogják elrontani a nyaralásunkat.
Alice körbevezetett minket a házban és minden szobát megmutatott. A földszinten kettő két-ágyas szoba volt, valamint egy nagy boltívvel elválasztva az étkezőtől a konyha, és a fürdő-szoba. A nagy asztal egyik felén egy kanapé volt, míg a többi részén körülötte székek. Az emelet azonban sokkal zsúfoltabb volt, mint azt először hittem. Ott ugyan csak egy szoba volt, de a tetőtér közepén egy nagy billiárd asztalt helyeztek el. Hátul a fal mentén három szekrény sorakozott, a másiknál pedig egy kihúzható kanapé és még két ágy. A lépcsőtől balra volt a szoba és egy fürdő, a korlát mellett közvetlenül egy asztal és a sarokban pedig egy TV.
- Bocsi, de máshogy nem tudtuk megoldani. Az egyik ágyat mi hoztuk ide, hogy elférjetek, a többin pedig osztoznotok kell. Kivétel ez alól a lenti kisebb szoba, mert az mindig a miénk - vigyorgott Alice.
Ash lefoglalta a lenti szabad szobát magának és Kellan-nek. Ez alatt az egy év alatt igencsak összemelegedtek ők ketten, mint ahogy Rachelle és Taylor is, így a fenti szobát ők kapták meg. A tetőtéri ágyakra pedig négyen maradtunk. Összetoltuk a két külön ágyat és kihúztuk a kanapét. Mivel tudtuk, hogy Liz képtelen kanapén aludni, így ők Nikkivel az összetolt ágyakat kapták, míg mi Jacks-szel a heverőt.
- A szekrényekbe nem nagyon tudtok bepakolni, de elférnek itt is szerintem a bőröndök - mutatott az asztal mellé Alice. - Most pedig, ha megbocsátotok, kimegyek a többiek elé a reptér-re. Valószínűleg csak későn érek vissza, mert hosszú az út. Ellesztek addig nélkülem is, ugye?
- Persze - nevettünk.
- Oké, de azért sietek vissza. Talán kilencre visszaérek. A hűtőben találtok kaját meg ami kellhet még. Sziasztok!
Beszállt a kocsiba és már indított is.
- Nagyszerű ez a hely - nézett körbe Nikki. - Olyan nyugodt és barátságos.
- Valóban - bólintottam rá. - De hát, erre való a nyaralás.
- Azt már most tudom, hogy két nyugodt, Kristen-mentes hetet fogunk itt eltölteni. - Mind kérdőn néztünk Robra, de ő csak megvonta a vállát. - A forgatás alatt egy csomó időt töltöttünk el együtt és már kezdtem kicsit unni. Aztán ott voltak még mellette a fotózások meg ilyesmik. Ezek nagyon nem fognak hiányozni. Még jó, hogy ezt a két hetet megkaptuk.
- Ebben van valami - bólogatott Ash. - Mit szólnátok, ha csinálnánk egy kis hangulatot a többiek érkezésére? - vigyorodott el.
- Alice biztos örülni fog neki - kuncogott Rob.
- Jaj, ne már, srácok - forgatta meg a szemeit. - Nem feltétlen piára gondoltam. Legalábbis nem csak arra...
- Igen, ezt rögtön gondoltuk - nevettünk fel.
- Nézzétek, mit találtam. - Ash egy üres pezsgősüveggel a kezében jött fel a lépcsőn. Talán ő volt a legjobb hangulatban négyünk közülünk. Pontosabban egyedül ő volt ilyen állapotban, mi pedig csak nevettünk rajta.
- Nem gondolod, hogy kicsit idősek vagyunk már az üvegezéshez? - vonta fel nevetve a szemöldökét Nikki.
- Inkább a fiatalabbak kezdik túl korán. Ez pont a mi korcsoportunk játéka. Bocsi Peter, azért ha gondolod, te is beszállhatsz.
- Ezt többen lenne jó. Érdemes lenne megvárni vele a második felét a csapatnak - ajánlotta Rob.
- Hát jó, akkor mit csináljunk? - dőlt el a heverőn Ashley.
- Először is várjatok egy kicsit, Alice hív - vette fel a mobilját Rob. - Szia Drága, mi újság?
Mind csöndben voltunk, így tisztán hallottuk Alice válaszát.
- Nemsokára ott vagyunk. Liz gépét elhalasztották, mert vihar volt Michigenben, úgyhogy előbb tudtunk visszaindulni. - Erre az egy mondatra elöntött a csalódottság. Ó, te jó ég! Minek kell nekem mindig ilyen gondolatokkal megnehezítenem a saját életem? - Csak azért hívtalak, hogy össze tudjátok szedni magatokat, mire odaérünk.
A háttérben hangos nevetés hallatszott, talán Kellan röhöghetett Alice célozgatásán.
- Oké, de... honnan... miből? - értetlenkedett Rob.
- Ismerve Asht és, hogy a háttérben túl nagy a csönd, ami feltételezhetően nem azért van, mert mindenki kidőlt. Legalábbis nem a fáradtságtól - nevetett. - Na, de most leteszem. Remélem, a hányásig még egyikőtök sem jutott el, mert nem vállalom a takarítást utána. - Kinyomta a telefont, így Rob egy kissé döbbenten csúsztatta vissza azt a nadrágja zsebébe.
- Mi tagadás, jó eszű csaj - kuncogott Ash a kanapéról.
- Hé, ne gúnyolódj! Te vagy a legrosszabb állapotban, úgyhogy vagy elalszol, mire ideérnek, vagy rendbe szeded magad.
- Inkább alszom - fúrta a fejét a párnába.
- Csak ne itt - mormogta az orra alá Rob, de Ashleyt ez már nem nagyon érdekelte.
Mire a többiek megérkeztek, már minden ugyan úgy volt a helyén, mint azelőtt. Na nem, mintha olyan nagy rendetlenséget csináltunk volna.
- Látom, azért annyira nem szórakoztatok jól - szállt ki nevetve a kocsiból Alice.
- Ha te azt tudnád... - motyogta sejtelmesen Nikki.
- Ashley hol van?
- Hát... öhm... kidőlt - nevettem halkan.
Alice kérdőn vonta fel a szemöldökét, de végül annyiban hagyta a dolgot. Biztosan úgy döntött, hogy neki erről inkább nem kell tudnia.
- Oké - mondta lassan. - Hát, srácok, egyenlőre csak ennyit hoztam - mutatott rá a többiekre. - Liz csak holnap jön. - Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezután a mondata után rögtön rám nézett, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Még a nyaralás előtt elhatároztam, hogy meg-próbálok a legtermészetesebben viselkedni Lizzel. Aztán majd kiderül, hogy mi lesz belőle. Talán még jobb is, hogy ő nem ma jött.
Üdvözöltük a többieket, aztán elmondtuk nekik, hogy melyik szobát kiknek osztottuk szét. Mindenkinek nagyon tetszett a nyaraló és hát, igazuk is volt. Ez a nyugodtság olyan jól esett a londoni élet után. Minden bajtól és zűrtől távol... Talán itt könnyebben tudok majd tisztán gondolkozni. Még talán a végén dönteni is tudok majd...
A nyugodt környezet azonban még nem nagyon volt hatással rám. Órákig csak nyugtalanul forgolódtam az ágyon és ezt már Jacks is kezdte egy idő után megelégelni.
- Haver, megtennéd, hogy nem forgolódsz annyit? Próbálnék aludni - mormolta halkan.
- Bocs, Jackson - sóhajtottam.
- Valami gond van? - vigyorgott rám, amit nem nagyon értettem. - Jaj, ne csináld már. Hányszor kell még elmondanunk, hogy mindenki tisztában van ezzel rajtatok kívül?
- Ezt ne most - hunytam le a szemeimet.
- Bocs, de fáradtan elég idegesítő tudok lenni - kuncogott. - Inkább hagyj aludni...
Bár ezután már nem forgolódtam annyit, elaludni még mindig nem tudtam és mikor végre ez is sikerült, az álmaim újra megtámadtak.
„Ismét a Balaton partján sétálgattam, de ezúttal egyedül. A part teljesen üres volt, ahogy a víz is. Az eget sűrű felhők fedték el és látszott, hogy az eső nemsokára zuhogni fog, de minden büfé zárva volt, így sehova sem tudtam volna beállni az eső elől. Teljesen egyedül voltam. Szomorúan néztem végig a túlpart hegyein, majd a tó, széltől fodrozódó víztükrén. A látvány egyszerűen csodálatos volt, de ez most nem annyira kötött le. Éreztem a fájdalmat és a hiány-érzetet, de nem fogtam fel, hogy mik is ezek az érzések pontosan. Egyszer csak két vékony kar fonódott a derekamra hátulról, de nem fordultam meg azonnal. Pontosan tudtam, hogy ki az, így csak lehunyt szemmel elmosolyodtam. Aztán meghallottam egy kislány nevetését és nem sokkal később két vékonyka kis kar körbefonta a combomat. Lepillantottam a kislányra, aki vigyorogva nézett fel rám és a karját nyújtotta, hogy felvegyem. Alig lehetett öt éves, de felismertem benne Emília vonásait, ez viszont már nem döbbentett meg. Egyáltalán nem. Hosszú, barna tincsei lágy hullámokban omlottak a vállára és zöld szemei boldogan csillogtak. Felvettem a karjaimba a kislányt, majd megfordultam Liz ölelésében. Döbbenten pislogtam rá, ahogy megláttam az arcát. Ugyanaz a fiatal, húsz évvel ezelőtti Liz mosolygott rám, mint aki a fényképen is volt. Ugyanazok a fiatal vonások és hosszú hajtincsek... majdnem a feneke alá értek. Oldalról egy-egy tincset hátratűzött, hogy ne lógjon az arcába, de néhány rakoncátlan szál még így is kiszabadult a helyéről és a szemébe hullott. Boldogan mosolygott a kislányra, aki ezúttal az ő karjába kéretőzött át. Ekkor éreztem meg az első esőcseppeket az arcomon és a karomon. Hirtelen már csak egy fürdőgatyában álltam a parton és Liz is csak bikinit viselt. Az eső egyre jobban kezdett zuhogni, mire ő elvigyorodott és elindult a bejáró felé. Lassan sétált bele a vízbe, miközben a kislányt a nyakába ültette, majd intett nekem is, hogy kövessem őket. Ahogy én is besétáltam a vízbe, egyáltalán nem éreztem hidegnek azt. Ahogy az esőcseppek belezuhantak a vízbe, az szinte melegnek hatott. Ösztönösen indultam el a lányok után, akik eközben már nyakig merültek a vízben. Liz kuncogva intett nekem, hogy menjek közelebb hozzájuk és én így is tettem. Egészen addig a vízben maradtunk, amíg az eső el nem állt és kitisztult felettünk az ég. Nem volt hosszú eső, így még világosban indultunk el kifelé a partra. Bár a nap már lemenőben volt, mégis nagy volt a hőség. A levegő párás volt az eső miatt. Már a lépcsőn álltam, amikor visszanéztem a vízre és akkor észrevettem a következő furcsa dolgot. Döbbenten érintettem meg az arcomat a látványra. Az ugyanis nem én voltam, legalábbis nem a mostani én. Mint Liznek, az én arcom is évekkel fiatalabb lett. Beletelt jó pár percbe, mire az ámulattól felfogtam, kit is látok. A tizenhat éves önmagamat.
- Peter... - A hangra összerezzentem. Nem az volt, amire számítottam. - Baj van? - Az apró kéz a vállamat érintette, mire összeszorítottam a szemeimet és csak azután fordultam meg, hogy mély levegőt vettem. Emi állt előttem.
A világ hirtelen megváltozott körülöttem és a következő pillanatban már az ő szobájában voltunk mindketten. Az ágyon feküdtem mellette és a szemeit figyeltem, miközben ő az arcomat simogatta az egyik kezével. Az én ujjaim megindultak a testén és minden egyes porcikáját végigsimítottam az ujjaim hegyével. Lehunyt szemmel élvezte a kényeztetésemet. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megízlelhessem végre édes ajkait, amikor a szemei hirtelen felpattantak és ő vadul izzó tekintettel nézett fel rám.Az íriszei elkeskenyültek és zöld színt vettek fel. Pont mint egy ragadozó nagymacskáé. Hátrahőköltem és a lendülettől lecsúsztam az ágyról. Emi fölém hajolt és négykézláb kezdett mászni felém. Már épp elért volta, amikor, mint egy tornádó, be-szippantott engem a sötétség.“
A szemeim azonnal kipattantak és felültem az ágyon. Kint még csak világosodott, ami azt jelentette, hogy nem sokat aludhattam. A kezem azonnal az arcomhoz emeltem, ami most újra a megszokott volt.
- Na végre... már azon voltam, hogy felébresztelek - motyogta mellettem Jackson.
- Hm...?
- Egyfolytában forgolódtál és az előbb még mondogattál is valamit, hogy: „Ez nem lehet! Ő nem!“ Remélem, most már nyugodtabban alszol majd - ásította.
- Ne haragudj - sóhajtottam.
- Semmi... - motyogta félálomban és a következő pillanatban már aludt is.
Az álom újra az eszembe jutott és kétségbeesetten próbáltam pontosan visszaemlékezni arra a napra. Ez már egyszer megtörtént és pontosan akkor volt, amikor Emivel kikerültünk végre a kórházból. Akkor már jó idejei ismertük egymást és a kapcsolatunk nagyon szoros volt. Mindkettőnk félt az első alkalomtól, de végül mégis megtörtént. Csak azt nem értem, hogy miért változott hirtelen vadállattá. Hiszen sosem volt semmi veszekedés közöttünk.
Megráztam a fejem és visszadőltem a párnára. Talán nincsen semmi jelentősége sem. Lehet, hogy egyszerűen csak az itt tartózkodásom váltotta ki ezt belőlem.
Az álom annyira kimerített, hogy ezután már szinte rögtön el tudtam aludni és ezúttal végre sikerült álommentesen.

Liz szemszöge

A telefonom korán reggel eszeveszett csörgésbe kezdett. A szemeim azonnal felpattantak. Már tegnap is sajnáltam, hogy nem tudtam elrepülni Magyarországra, így a mai napot izgatottan kezdtem. Nehéz volt nem azokra a dolgokra gondolni, amik ott várnak rám. Két teljes, nyugodt hét a vízparton, messze a forgatásoktól és a családomtól. Kár, hogy a nővéremmel és a húgommal nem tudok többet találkozni az évek folyamán. Anyával a kapcsolatunk már sosem lesz olyan, mint régen. Amikor szinte szó szerint kitagadtak a családból... Akkoriban még úgy terveztem, hogy Adamhez költözök vagy kettesben elszökünk valahova. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ez megtörténik velem.
Miután felöltöztem és összepakoltam a maradék cuccomat, lementem a földszintre. A többiek is ébren voltak már. A reptérre John vitt ki engem. Mielőtt elindultunk volna a házunktól, mindenkitől elbúcsúztam. Még anyától is nehezen váltam el és úgy tűnt, őt is éppen annyira megviseli ez a dolog, mint ahogyan engem is.
- Ugye tudod, hogy Karen szeret téged? - szólalt meg hirtelen John, amikor már a kocsiban ültünk és egy ideje úton voltunk. - Csak még mindig nehéz neki feldolgozni az akkor történteket. Főleg, hogy még csak nem is szóltál nekünk Adamről.
- Én tudom, hogy nehéz, de az már húsz éve volt - ráztam meg a fejem szomorúan. - És nekem sem volt könnyebb, sőt! Adam csak úgy ellökött magától...
- De nem szóltál nekünk. Az egy dolog, hogy engem nem kedveltetek és nem bíztatok meg bennem... De anyátok szinte elkényeztetett titeket. Ráadásul még a testvéreidnek sem mondtad el. Nagyon sokat változtál akkoriban, Lizzy. És miután teherbe estél, majd minden elromlott... Még magadba is zárkóztál. Anyukád pedig nagyot csalódott benned. Én tudom, hogy nem vagyok az apád és felfogtam, hogy nem rendelkezem azokkal a jogokkal, amikkel ő... de én odafigyeltem rád még, ha ezt nem is mutattam ki. Szeretlek titeket és jó szülő akartam len-ni, de annyira nem szívleltetek engem, hogy örülhettem, ha anyátok nem dobott ki a kis terveitek miatt.
- Sajnálom. Mindent, amit az évek alatt elkövettünk ellened. Talán csak most fogom fel teljes egészében a történteket.
- Tudod, mire vár Karen? - kérdezte halkan. - Arra, hogy végre odaállj elé és bocsánatot kérj. Ő addig nem tud újra felszabadult lenni melletted, amíg ezt meg nem teszed. Semmi mást nem akar, csak egy bocsánatkérést.
- Miért nem volt ez természetes nekem? - dörzsöltem meg a szemeimet. - Annyiszor elmond-tam neki, hogy sajnálom, mégsem változott semmi sem.
- Szerintem mondj el neki mindent. Ha visszajössz a nyaralás után, gyere el hozzánk és beszélj vele. Addig szólok én is pár jó szót az érdekedben. Senkinek sem jó ez a harc köztetek.
- Köszönöm - néztem rá hálásan. - Tényleg, mindent.
- Én mindig is a lányomként néztem rád, ahogy a testvéreidre is. Apaként elvárható tőlem a segítség - mosolygott.
- El nem tudod képzelni, hogy ezek a szavak mennyire jól esnek az elmúlt egy év után. Annyi szörnyűség történt velem... csoda, hogy még egyben vagyok. Talán csak a barátnőimnek köszönhetem, hogy nem fordultam ismét magamba. Sokat segítettek nekem. Köszönöm... Apa.
- Nincs mit, Lizzy. Vigyázz magadra Magyarországon. - Sután átölelt engem és egy puszit adott az arcomra. Furcsa volt közöttünk ez a gesztus, hiszen egész életem során a lehető legnagyobb ívben elkerültem őt. Nem is értem, miért utáltuk őt annyira. Talán attól féltünk, hogy ő is ugyan olyan lesz, mint a vér szerinti apánk. Újabb terrorral teli éveket nem bírtunk volna ki sem mi, sem pedig anya. Éreztem, hogy a szemeim elhomályosulnak a könnyektől. Apa nélkül nőttem fel, de én ítéltem magam erre a sorsra. - Na, kislány, ne sírj - mosolygott vidáman. - Minden rendben lesz - ígérte.
Szipogva bólogattam.
- Most jobb lesz, ha megyek. A végén még lekésem a gépet. Szia és köszönöm - Még egyszer a kocsi után intettem, ahogy elhajtott a parkoló kijárata felé.
Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha már most hiányoztak volna nekem az otthoniak és ez talán így is volt. Johnnak igaza volt, egyszer sem ültem le megbeszélni anyával a dolgokat és őt ez bántja még mindig. Amint sor kerül erre, talán végre kialakulhat a családi béke, ami egész életünk során egy ismeretlen fogalom volt számunkra. Az apánk alkoholista volt és vert minket, aztán pedig mi voltunk olyan ostobák a lányokkal, hogy Johnt ismeretlenül is elítéltük. De hát, hogy tudna egy kislány dönteni egy ilyen helyzetben. Még a hibáik ellenére is szeretjük a szüleinket.
Az út Magyarország felé nem tűnt olyan hosszúnak. Végig a gondolataimba merültem és csak akkor eszméltem föl, amikor bejelentették a leszállást. A hosszú órák úgy repültek el az út alatt, mintha csak percekig ültem volna a repülőn. Talán még kicsit el is szundítottam közben.
A gépről leszállva a váróteremben azonnal megpillantottam Alicet. Mosolyogva integetett felém és én el is indultam az irányába.
- Szia Betty - ölelt meg szorosan, amit én is viszonoztam. - Milyen volt az utad? Olyan felfrissültnek látszol - mosolygott vidáman.
- Jó volt a reggelem - vontam meg a vállam.
- Nocsak, miért? - vonta fel a szemöldökét, miközben belém karolt és együtt elindultunk a csomagfelvevő irányába.
- Rájöttem, hogy nagyon félreismertem Johnt... Teljesen más, mint azt az évek alatt gondoltam róla.
- Tényleg? - lepődött meg. - Úgy érted...
- Beszélgettünk - bólintottam rá. - Azt hiszem, jobban jártam volna, ha már annak idején elfogadom őt. És segíteni fog nekem abban is, hogy anyával kibéküljek. Azt mondta, ha hazamegyek a nyaralásból, menyek el hozzájuk és üljek le anyával beszélni. Addig pedig ő is szól pár szót az érdekemben.
- Nahát, ezt nem is gondoltam volna - mosolygott. - Örülök, hogy kezd rendbe jönni a családi életed. Bárcsak én is megtalálhatnám az anyámat. Bár... nem biztos, hogy tudni akarom, hogyan lettem - fintorodott el.
- Alice - sóhajtottam. - Ha fontos vagy az anyukádnak, akkor egy idő után fel fog téged keres-ni. Ha viszont, ne haragudj, hogy ilyet mondok, de nem érdekled, akkor tényleg jobb, ha nem keresed őt. De ne aggódj, rá fog jönni, mekkora hibát követett el azzal, hogy elhagyott téged annak idején.
- Talán jobb is így - vonta meg a vállát. - Ki tudja, milyen életem lett volna vele, ha végül ezt a lehetőséget választotta. Bár anyáék sosem mutatták meg a levelet, csak meséltek róla. Állítólag elégették, de én ezt nem hiszem. Már arra is gondoltam, hogy abban talán benne van az édesanyám neve, de nem tudom, hol találhatnám meg.
- Lehet, hogy csak jót akart neked azzal, hogy másik család nevel fel. Ha nem lett volna meg a biztos háttér, akkor annak idején én is örökbe adtam volna a kicsit. De végül az egészből semmi sem lett, ugyebár... - hajtottam le a fejem.
- Hát, Betty, mi aztán jól egymásra találtunk - nevetett fel keserűen. - Bár ne lenne ilyen nehéz mindkettőnk élete.
- Legalább van kivel megbeszélnünk a gondjainkat.
- Oh, a gondokról jut eszembe - vigyorodott el. - Peter már nagyon hiányol téged.
- Jaj, Alice - forgattam meg a szemeimet.
- Nem tudom, mit csináltál vele ott Phoenix-ben, de az biztos, hogy nagy hatással volt rá. Mindenképpen mesélned kell.
Felvéve a bőröndömet a futószalagról hátat fordítottam neki és elindultam a kijárat felé.
- Na, Betty, ha nem mondod el, a legrosszabbra fogok gondolni - fenyegetőzött.
- Csak nyugodtan. Ennél rosszabbat úgysem tudsz kitalálni - ráztam meg a fejem keserűen.
- Micsoda? Hé, várjál csak! Mi történt? Mindenről tudni akarok! - jelentette ki határozottan.
Mélyet sóhajtottam.
- Ne itt, Alice - néztem körbe a sok emberen.
Sietős léptekkel indult meg a kijárat felé, én pedig követtem őt. Szinte futva tettük meg az utat a kocsiig, majd beraktuk a csomagokat és beültünk.
- Most már mesélhetsz - fordult felém azonnal.
- Alice, ha azt akarod, hogy elmondjam, akkor ne szólj közbe, kérlek. - Hevesen bólogatni kezdett. - Az egész azzal kezdődött, hogy az unokatestvére megemlített nekem egy nevet vele kapcsolatban, én pedig rákérdeztem utána Peternél. Így utólag már nagyon bánom, hogy ezt tettem. Nagyon megviselte őt a múltja és ez már az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban. Egy nappal azelőtt jelent meg a cikk rólunk, ami szintén rendesen földhöz vágta őt. Az-tán a koncert után beszélgettünk. Igazából nem volt semmi érdekes, csak elmondta, hogy más programot is tervezett arra a napra, ha esetleg a koncert nem jött volna össze. Aztán... - felpillantottam rá és az izgatottan csillogó szemeibe néztem - egyszer csak... nem is tudom, hogyan történhetett ez meg, de... megcsókolt.
Alice sikkantása még hosszú pillanatokig visszhangzott a fülemben.
- De hát ez jó, nem? Miért nem mondtad el előbb. Mi a baj ezzel? Így már értem, hogy Peter miért volt annyira fásult tegnap. Állítólag egész éjszaka alig aludt és rémálmai voltak, de ezt csak Jacksontól hallottam futólag. Peter reggel még aludt, amikor eljöttem.
- Alice, befognád még egy kicsit? - csattantam föl, mire meglepettséggel vegyes ijedt pillantással nézett rám. - Nem csak ennyi volt... - Döbbenten nézett rám. Talán félreértett engem, mert arcán egy hamiskás mosoly vette át a helyét az ijedtségnek. - Csak hagyd, hogy végig-mondjam... Én... eltoltam Petert magamtól. Elhúzódtam tőle. Te ezt nem értheted, de nem láttad őt annyira kibukva. Én végig mellette voltam és biztos vagyok benne, hogy nem azért csókolt meg... És még ő is mondta utána...
- Mit? - Alice mérges hangja meglepett. - Csak azt ne mondd, hogy megdumáltátok, hogy úgy tesztek, mintha semmi sem történt volna, mert ti csak barátok vagytok!
- Pedig valahogy így történt... A rossz viszont még az, hogy most haragszom is rá. Azt hittem, ott helyben lekeverek neki egyet. Először én azt mondtam neki, hogy semmi baj, csak amiatt történhetett ez meg, mert annyira kibukott. Aztán ő közölte velem, hogy igazam lehet, viszont, ami köztünk van, az kicsit bonyolultabb és, hogy csak azért csókolt meg, mert van egy természetes vonzalma felém, mint egy férfinak egy nő iránt. Aztán következett az, hogy nem akarja elveszíteni a barátságomat egy csók miatt. Szerintem fel sem fogta, mennyire meg lehet ezzel bántani egy nőt, még ha nincs is köztünk semmi sem - bosszankodtam.
- Persze, még ha csak egy csók lett volna. Na majd én helyetted helyrepofozom őt. Tényleg nem normális. Agyára ment a Jennie-vel eltöltött hét év.
Beindította a motort és azonnal a gázba taposott. Csikorogva faroltunk ki a parkolóból és kanyarodtunk ki jobbra.
- Inkább ne szólj ebbe bele. A végén még véletlenül kikotyognád Peternek az igazságot. Majd én beszélek vele.
- Igen? A múltkor szerinted ki oldotta meg ezt kettőtök között? Ki rázta helyre Petert?
- Pofon nélkül is észhez tért volna, csak egy kicsit tovább tartott volna neki.
- Azóta persze nem mert ilyet csinálni...
- Na jó, ezt most hagyjuk abba - szakítottam félbe. - Én fogok beszélni vele és nem kell hozzá segítség. Rendbe kell hoznom a dolgokat, mert lassan annyira elfajul közöttünk ez az egész, hogy még a barátságunkat is tönkretegye. Inkább legyünk csak barátok, minthogy emiatt elveszítsem őt.
- Ahogy akarod - vonta meg a vállát.
Az út további részére mindketten csöndbe burkolóztunk. Már közel lehettünk, amikor Alice mégis megszólalt.
- Ne haragudj, de már tényleg irritál minket ez az egész - sóhajtotta. - Nem tudjuk elképzelni, hogyan nem veszitek észre a jeleket.
- Én nem fogok közelíteni hozzá. Legalábbis szándékosan biztosan nem. Ha ő akar valamit, majd lép az ügy érdekében.
Bármennyire is nehezemre esett ezt kimondani, ez volt a végső döntésem. Nem fogok ráakszkodni, ha ő nem akarja. Ha igazuk lenne Aliceék-nek, akkor pedig már megtette volna az első lépéseket. Vagy talán tényleg én lennék ennyire vak, hogy nem veszem észre?
Mikor megérkeztünk, páran már az ajtóban állva vártak ránk. Pontosabban Nikki, Ash, Kel és Peter.
- Sziasztok! - szálltam ki mosolyogva az autóból, mire a lányok rögtön le is rohantak.
- Szia - öleltek át mosolyogva.
- Régen láttunk. És nagyon nem szokásod felvenni azt a telefont - csóválta a fejét Nikki.
- Hát, nem voltak valami egyszerű napjaim a szüleimmel, ne haragudjatok. - Felnéztem a fiúkra. Kel hatalmas vigyorral az arcán közeledett felém, míg Peter ottmaradt az ajtófélfának dőlve, zsebre tett kezekkel. Arca meglepett volt, amit nem nagyon értettem, de nem sokáig kellett válasz nélkül hagynom ezt a kérdésemet.
- Szüleid? - kérdezte, miközben elmosolyodott és ellökte magát az ajtótól. - Miről maradtunk le? - állt meg előttünk.
Miután Kellan elengedett, Peter is magához húzott egy ölelésre.
- És mi miről maradtunk le? - vonta fel a szemöldökét Kellan.
- Majd egyszer elmesélem - néztem rá. - Látom, a hangulat már megvan - pillantottam a kuka mellé állított üres üvegekre.
- Ash tegnap este gondoskodott róla - kuncogott Peter, miközben kivette a csomagtartóból a böröndömet.
- Hé - bökte oldalba őt az említett.
- Nem tudom, ki akart rávenni minket az üvegezésre - vigyorgott rá Nikki is.
Felvont szemöldökkel néztem Ashley-re, miközben a kitörni készülő nevetésemet fojtottam vissza.
- És végül sikerült neki? - kérdeztem.
- Áh, szerencsére nem. Alice felhívta Robot, hogy nemsokára hazaérnek, mert a te járatod törölve lett és, hogy legyen újra rend, mire hazaérnek. Ash szinte azonnal kidőlt és szerencsédre nem rókázta össze az ágyadat - nevetett fel.
- Remélem, tényleg nem - nevettem én is, miközben mind elindultunk befelé.
A többiek mind lent voltak a földszinten és rám vártak. Mindüket megöleltem, majd Alice-ék megmutatták az ágyamat, ami, mint az utólag kiderült, Peter mellett volt. Pontosabban csak a közvetlen közelében.
- Akkor, indulhatunk is a strandra - ujjongott Kellan, mint egy kisfiú, amin mi csak jót nevettünk.
- Igen, Kel, most már indulhatunk - bólintott rá Alice nevetve.
Azt hiszem, nem kell majd csalódnom ebben a nyaralásban. Pontosan olyan fantasztikus lesz, mint ahogy azt elterveztük.