18. fejezet - Sérülések

Sziasztok!

Meghoztam itt is a friss fejezetet, amiben kiderül végre, hogy mi is Alice baja:) Annyit hozzáfűznék, hogy Robertet én személy szerint annyira nem kedvelem, bár ez lehet, hogy amiatt van, hogy már mindenhonnan csak ő „folyik”:@ Remélem tetszeni fog nektek:) Előre is bocsi, ha sok hiba van benne, de már nem nagyon volt időm átolvasni még egyszer, és minél előbb föl akartam rakni. Szóval, jó olvasást hozzá:) És kérnék szépen pár komit is hozzá:$

Puszi


Rob szemszöge

Iszonyatosan mérges voltam Peterre a történtek miatt, holott tudtam, nem őt kéne okolnom miatta. Mégis… itt állt mellettem és egy kocsiban ült Alice-szel, ráadásul ő vezetett. Annyival könnyebb volt valaki másra fogni az egészet.
-Mr. Pattinson! – a nővér hangjára azonnal megfordultam és magamban fohászkodtam – amit nem gyakran szoktam -, hogy jó híreket hozzon. – Ön Mr. Pattinson? – nézett rám. Sürgetően bólintottam, mire nagy lassan belekezdett. Annyira ideges voltam, hogy már azon gondolkodtam, ő lesz a következő, akit a falnak préselek.
-A barátnője súlyos fejsérülést szenvedett, de már túl van az életveszélyen. Az állapota stabil, de még megfigyelés alatt tartjuk az éjszakára. Erős altatókat adtunk neki, mert a fájdalmai meglehetősen erősek lennének, ha felébredne, ezért még egy jó darabig aludni fog. Hogy szenvedett-e agyi károsodást, csak akkor tudjuk meg, ha felébred. Ezen kívül eltörött két bordája, valószínűleg a biztonsági övtől, és néhány helyen horzsolások vannak a testén.
Idegesen túrtam bele a hajamba. Agyi károsodást is szenvedhet? Mi lesz, ha elveszíti az emlékeit? Mi lesz, ha egyáltalán nem fog emlékezni semmire sem?
-Mekkora az esély az amnéziára? – kérdeztem kétségbeesetten.
-Amnéziára nagyon kicsi. A sérüléstől inkább a kommunikációs képessége gyengülhet, a látása rosszabbodhat, vagy felléphet átmeneti bénulás is – magyarázta.
Átmeneti bénulás? Te jó ég!
-Kommunikációs képesség alatt mit ért? – kérdeztem, előre félve a választól.
-Előfordulhat, hogy nem ismer föl tárgyakat, vagy nem tudja kimondani azok nevét. Ezen kívül előfordulhat átmeneti némaság, mert az agynak az a része, ahol megsérülhetett, képes úgymond „újraindítani” magát. Ezért lehet, hogy egy ideig nem tudja majd mozgatni a végtagjait sem. Viszont, ha nem szenvedett károsodást az agya, akkor is előfordulhat bénulás a sokktól.
-És be lehet menni hozzá? – kérdeztem reménykedve.
-Egy kicsit még várniuk kell, de pár perc múlva bemehetnek – bólintott rá a nővér.
Fel-alá járkálva vártam az ajtó előtt, míg végül ki nem nyílt és én végre bemehettem.

Peter szemszöge

Mikor végre kinyitották az ajtót, Rob azonnal kilőtt, mi pedig Lizzel követtük őt. Az ajtóban viszont visszafordult és figyelmeztetően felemelte a kezét.
-Te nem jössz most be – morogta idegesen.
Meglepetten torpantam meg. Azt azért nem gondoltam volna, hogy még be sem enged hozzá. Bármennyire is okkal vádolt engem, ez azért már kicsit túlzás volt.
Robert kérdőn nézett Lisara, aki csak nemlegesen megrázta a fejét.
-Hát jó, te tudod – csukta be maga után az ajtót.
-Nem kell miattam kint maradnod – fordultam felé. – Elleszek én itt kint egyedül is. Menj csak be nyugodtan
Két okom is volt rá, hogy ezt mondjam neki. Az egyik, hogy tényleg így gondoltam, a másik pedig, hogy mióta Liz elmondta a csókot, meglehetősen keveset beszéltünk. Nem egyszerre mentünk le reggelizni, holott máskor ez mindig így volt, nem ajánlotta, hogy sétáljunk a városban, nem hívott, hogy lemegyek-e ebédelni vagy vacsorázni vele. Egy szóval, kerültük egymást, ami a többieknek is feltűnt. Mindenki kérdezgette, hogy min kaptunk már megint össze, vagy hogy egyáltalán mi történt, de mi csak hallgattunk. Néha rajtakaptam őt, hogy sokáig engem néz, de mivel velem is gyakran előfordult, hogy elbambultam, és azon az estén gondolkodtam, nem tartottam ezt furcsának.
-Peter! Hahó! Hallasz? – fogta meg egy kéz az enyémet, mire azonnal felkaptam a fejemet.
-Ne haragudj, elgondolkodtam. Nem mész be?
-Nem, inkább kint maradok – rázta meg a fejét. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha egyedül van vele. Le kell kicsit nyugodnia. Most nem tennénk jót vele, ha bemennénk. Ráadásul úgyis megpróbálnám rábeszélni, hogy nem te tehetsz a balesetről, így rövid úton engem is kiküldene – vonta meg a vállát, halványan elmosolyodva.
-Alice a barátnőd. Nem tilthatja meg neked, hogy bemenj hozzá – ráztam meg a fejem. – Egyébként meg teljesen igaza van. Egy fának ütközés még mindig jobb lett volna.
-Akkor sem a te hibád volt – ellenkezett.
-Szerintem ebbe ne menjünk bele jobban, mert úgysem tudjuk meggyőzni egymást – zártam le a témát.
-Liz, Peter! – hallottuk meg a lányok hangját magunk mögül, mire megfordultunk. Ash és Nikki siettek felénk a folyosón. – De jó, hogy nem lett komolyabb bajod – öleltek meg mindketten szorosan. – Annyira aggódtunk miattatok. Mi van Aliceszel? Hol van? – már kezdtek hadarni az idegességtől.
-Liz, megtennéd, hogy elmondod nekik? – néztem rá kérlelőn. Nem nagyon volt kedvem Alice állapotáról beszélgetni. Így is eléggé fájt, hogy miattam történt. Megértően rábólintott. – Köszi – ültem le az egyik közelebbi székre, majd arcomat tenyereimbe temettem.
-Mi van Peterrel? – kérdezte Ash.
-Eléggé megviselte őt a baleset. Magát hibáztatja Alice miatt – magyarázta Lisa egy sóhajjal.
-Miért, mi történt? – döbbentek meg a lányok.
-Alice súlyos fejsérülést szenvedett – adta meg a rövid választ.
-De mi baja pontosan?
Ezután Liz mindent elmondott nekik, amit nem sokkal ezelőtt már a nővértől hallottam. Egyre jobban gyötört a bűntudat, pedig tudtam, hogy nem én vagyok a hibás, mégis annak éreztem magam.
-Peter – tette a kezét a vállamra Ashley -, ne okold magad a történtekért. Bárkivel előfordulhat.
-Érdekes, hogy ez már a második balesetem volt, mióta Vancouverben vagyunk, nem? – néztem föl rá. – Talán kicsit hanyagolnom kéne a vezetést. Eléggé kimerült vagyok mostanában a forgatások miatt.
-Ugyan, a múltkor is csak beléd hajtottak. Akkor sem te voltál a hibás.
Mélyet sóhajtottam. Úgysem fogunk kiegyezni a dologban.

Egészen estig bent várakoztunk a kórházban. Liz közben hozott egy kávét mindünknek.
-Szerintem menjünk vissza a szállodába – ajánlotta Nikki. – Majd holnap visszajövünk. Rob biztosan hív majd minket, ha Alice felébredt.
A következő pillanatban kinyílt a szoba ajtaja és Rob gondterhelt arca jelent meg. Halkan becsukta maga mögött az ajtót.
-Mi történt? – ugrott fel gyorsan Lisa.
-Felébredt… - sóhajtott Rob. Látszott rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. – De most egyedül szeretne lenni – suttogta megtörten. – Nem tudja mozgatni sem a lábait, sem a kezeit – hajtotta le a fejét szomorúan. – Akárhogy próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem lesz mindig így, nem hallgatott végig.
Leült mellénk és fejét a falnak támasztotta.
-Megpróbáljak vele beszélni? – ajánlotta Liz.
-Nem hinném, hogy most bármelyikünkre is hallgatna – rázta meg a fejét.
Szó nélkül álltam föl a székről és léptem az ajtóhoz.
-Peter… - kapott utánam Lisa.
Beléptem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót.
Alice fölnézett. Szemei vörösek voltak a sírástól.
-Most egyedül szeretnék lenni – fordította el a fejét.
Lassan odasétáltam hozzá él leültem mellé egy székre.
-Tudom, mit érzel – mondtam halkan.
-Mégis honnan tudnád? – kérdezte hisztérikusba átmenő hangsúllyal. – Te nem vagy lebénulva.
-Most valóban nem – hangsúlyoztam ki az első szót -, de nem volt ez mindig így. És ez neked csak egy átmeneti időszak. Rövid idő elteltével újra lábra tudsz majd állni.
Rövid ideig csak hallgatott, majd ismét megszólalt.
-Hogy értetted azt, hogy most nem?
-Azt hiszem, 16 éves voltam… - kezdtem bele. – Imádtam sportolni. A futás szinte a lételememnek számított akkor. Nem tudtam elképzelni anélkül az életem. De nem ez volt az egyetlen sport, amit szerettem. Az edzőm szerint profi voltam rúdugrásban is – fintorodtam el. A történtek után úgy gondolom, hogy annyira jó mégsem lehettem, ha ez történt. – Egyik alkalommal rosszul ugrottam és leestem a szivacsról, jól beverve a földbe a fejemet.
-És mi történt? – kérdezte halkan.
-Szinte pont ugyan ott vertem be a fejem, mint ahol te most. Eszméletemet vesztettem és legközelebb már a kórházban tértem magamhoz. Teljesen kétségbe voltam én is esve akkor. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy még csak 16 vagyok! Nem bénulhatok le! Még előttem az egész élet. Utáltam az életemet és teljesen magamba zárkóztam. Az anyám napokat töltött bent nálam, hogy megpróbáljon szóra bírni, de nem sikerült neki. Alig ettem, így végül infúzióra kellett kötni engem, amit kétszer is kitéptem a kezemből. Ma már sajnálom, hogy akkor így viselkedtem. Sokkal hamarabb fölépültem volna, ha nem makacsolom meg magam. Gyerekesen viselkedtem, és most te is ezt teszed – néztem rá megrovóan. – Ez a bénulás csak átmeneti. Ha megteszel mindent a gyógyulásod érdekében, hamar rendbe jössz. De ha siratod az életedet, mint ahogy azt én is csináltam, akkor még hónapokig feküdhetsz otthon az ágyadban, és ápolni kell majd téged. Aztán eljárhatsz gyógytornákra, hogy újra „megtanulj” járni.
Megszeppenve pislogott rám. Szegényt eléggé lerohantam, de nem hagyhatom, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, amit én.
-Igazad van – sóhajtott. – Nem is értem… Rob világosan elmagyarázta, hogy ez csak átmeneti időszak, de… - rázta a fejét csalódottan.
-Ne szabadkozz, megértelek – fogtam meg a kezét. – De ne fordulj magadba. Rob már így is teljesen magán kívül van.
-És téged okol a baleset miatt – sóhajtott mérgesen.
-Ebben a helyzetben ez teljesen érthető. Aggódik érted – szorítottam meg finoman a kezét.
-Tudom… Ugye neked nem lett komolyabb bajod? – terelte a témát.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Bár velem történt volna ez és te megúszod – motyogtam szomorúan.
-Ilyet ne is mondj! – csattant keményen a hangja.
-Csssh, nyugi – suttogtam. – Pihenned kell – álltam föl a székről.
-Beküldenéd Robot? Beszélnem kell vele.
-Persze – mosolyodtam el.
Örültem, hogy viszonylag hamar sikerült meggyőznöm őt. Azt hittem, sokkal nehezebb lesz, de jó, hogy nem így lett.
Adtam egy puszit a homlokára, majd az ajtóhoz léptem.
-Majd még bejövünk – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Oké.
Kinyitottam az ajtót, majd miután kiléptem rajta, becsuktam magam mögött.
-Rob, Alice szeretné, ha bemennél hozzá.
Azonnal fölpattan az székről, ahol eddig ült.
-Sikerült vele beszélned? – csodálkozott, miközben az ajtóhoz sietett. Bólintottam. – Köszönöm – hálálkodott, majd már el is tűnt az ajtó mögött.
-Hogyan sikerült hatnod rá? – kérdezte meglepetten Liz. – Robra egyáltalán nem hallgatott.
-Velem is történt már hasonló baleset – vontam meg a vállam. Ezzel már lezártnak tekintettem a témát és ő sem kérdezett mást. – Hova lettek a lányok? – néztem körül.
-Visszamentek a szállodába. Megígértem nekik, hogy felhívom őket, ha van valami változás, de mivel gondolom már mi is megyünk, akkor majd személyesen.
-Oké – bólintottam. – Most már nem lesz baj – böktem fejemmel az ajtó felé.
Lassan elindultunk a kijárat felé.
-Itt hagyták nekünk a kocsit a lányok – nyitotta ki Alice autójának az ajtaját, választ adva ezzel kérdő tekintetemre.
-Nem vagy egy kicsit fáradt a vezetéshez – húztam vissza, mielőtt beült volna.
-Peter, ma volt autóbaleseted. Nem fogom engedni, hogy vezess – tiltakozott.
-Neked pedig már leragadnak a szemeid – mosolyogtam elnézően. – Ne aggódj, már jól vagyok.
Léptem egyet a kocsi felé, de feltartott mielőtt be is ülhettem volna.
-Ne reménykedj – ült be előttem, majd a másik ülés felé mutatott.
-Oké – tartottam föl a kezeimet beleegyezően, majd beszálltam a másik oldalról. – De legközelebb már nem lesz ilyen könnyű dolgod – morogtam kissé.
-Vedd ezt megtorlásnak a múltkori akciód miatt – indította be a motort.
-Nem gondoltam, hogy ennyire meg fogsz ijedni pár hajléktalantól – védekeztem hevesen, de közben hatalmas vigyor terült el az arcomon.
-Persze, hogy nem – nevetett föl halkan, majd kihajtott a parkolóból és a szálloda felé vette az irányt.