20. fejezet - Ismeretlen ismerős

Szaisztok!

Meghoztam itt is a friss fejit:) Remélem tetszeni fog:) Ez most egy kis átvezető fejezet:) KOMIKAT kérek!!!:D Jó olvasást hozzá!:)

Puszi


Elizabeth szemszöge

A kórház felé vezető utat nagyrészt csendben töltöttük el. Képtelen voltam megszólalni a zavartságom miatt. Peter annyira szórakozottam fogja fel az ilyen helyzeteket, hogy az már-már bosszantó. Ott estem hanyatt az orra előtt egy szál köpenyben, mert csak úgy bejött a szobámba, de most egyáltalán nem érzi feszélyezve magát. Legalábbis nem úgy tűnik, mint aki ideges valami miatt.
Aztán végre megérkeztünk és ő leparkolt egy üres helyre. Mindketten kiszálltunk a kocsiból, majd elindultunk a bejárat felé.
Mikor befordultunk Alice szobájának a folyosójára, ismerős alakokat láttam meg.
-Anna, Esther! – köszöntem nekik mosolyogva. Olyan régen láttam már őket. Ráadásul akkor is csak képeken, de most rögtön fölismertem őket.
-Betty! – fordultak meg csodálkozva. – Hát te? – kérdezték meglepetten, miközben mindketten megöleltek.
-Alicehez jöttem látogatóba. És ti? – kérdeztem, persze fölöslegesen, hiszen nagyon jól tudtam a választ.
-Szintén – bólintottak kissé elkomorulva. – Anyáék csak este érkeznek, mert ők Magyarországból jönnek.
-Miért, ti nem otthonról jöttetek? – csodálkoztam.
-Nem. Mi Londonban járunk egyetemre – ingatta a fejét Esther. – Általában csak ünnepekkor megyünk haza.
Ezután elnézett mellettem, gondolom Peterre.
-Nem mutatod be nekünk a jóképű barátodat? – kérdezte Anna.
Kissé idegesen sóhajtottam.
-Miért hiszi azt mindenki, hogy Peter a barátom? – tártam szét a karjaimat értetlenül. Persze nagyon is tetszene, ha így lenne.
-Talán, mert mindenhova együtt mentek és együtt mutatkoztok? – tette fel a kérdést felvont szemöldökkel Nikki.
Szemeimet forgatva húztam magam mellé Petert.
-Anna, Esther, ő itt a kollégám – emeltem ki az utolsó szót -, Peter Facinelli. Peter, ők Alice nővérei.
-Sziasztok! – mosolygott rájuk kedvesen, de arcán zavartság tükröződött.
A lányok arca szintén zavart volt. Talán ismerik egymást? De hát akkor miért kérték volna, hogy mutassam be nekik Petert?
-Minden rendben? – cikázott oda-vissza a tekintetem közöttük. – Na jó, most már semmit nem értek – bosszankodtam, mikor Peter meglepetten tapasztalta Estherék zavartságát. – Ismeritek egymást, vagy mi? Mindhárman zavartak vagytok – magyaráztam.
-Nem érdekes, csak Alice sokat mesélt rólad nekünk. Hogy miken mentél keresztül – néztek rá sajnálkozva a lányok.
Akkor viszont nem értem, Peter miért volt zavarban. Kíváncsian fordultam felé, de ő nem nézett rám.
-Semmi gond, már túl vagyok rajta. De szerintem most egyikünk sem miattam van itt – terelte el a témát, majd leült Ash mellé egy székre.
-Rob gondolom bent aludt – állapítottam meg, miközben én is leültem melléjük.
-Igen – sóhajtott Nikki. – Próbáltuk rávenni, mikor ideértünk most reggel, hogy menjen vissza a szállodába letusolni, meg átöltözni, de nem volt rá hajlandó.
Pár percig néma csendben ültünk, amit végül én törtem meg.
-Hé, Peter, tudod, hogy nem a te hibád. Nem tudsz minden bajt megelőzni – simítottam végig a karján.
Annyira elveszettnek tűnt, ahogy arcát a kezeibe temetve, szinte meg sem mozdult.
Nem mondott semmit, csak mélyet sóhajtott.
-Nem erőlködj, Liz. Bármit is mondasz, attól nem fogom jobban érezni magam.
-Történt valami tegnap este? Jó kedvetek volt, mikor átjöttetek a vacsiért – nézett ránk Nikki kérdően.
Megráztam a fejem. Én sem értettem, miért jött rá Peterre újra ez az érzés.
-Én most már bemegyek! – állt föl hirtelen Ash. – Rob nem sajátíthatja ki magának Alicet. Amúgy sem ártana neki egy kis pihenés.
-Hagyj még egy kis időt nekik. Lehet, hogy Alice még alszik – állítottam meg.
-Rendben, addig hozok kávét. Kértek ti is? – fordult vissza felénk.
Mindannyian bólintottunk.
-Várj, megyek én is – álltam föl a székről. Képtelen lettem volna tovább nézni Peter fájdalmas arcát.
Épp lefordultunk a folyosóról, mikor Ashley kíváncsian felém fordult.
-Mi van köztetek Peterrel?
-Mi? Honnan veszed, hogy van köztünk valami? – kérdeztem értetlenül.
-Ez nem épp tagadás volt – vonta össze a szemöldökét.
-Nincs köztünk semmi!
-Pedig nagyon is úgy viselkedtek – csóválta meg a fejét. – Mindenhova együtt mentek, érdekes módon a liftben is ti ketten ragadtatok bent.
-Peterrel csak barátok vagyunk. Nincs közöttünk semmi több – próbáltam a lehető legtöbb határozottságot belesűríteni a hangomba. – Gondolj bele, Ash, még csak most váltak el Jennievel – próbáltam mentőövet találni számomra, miközben magamat is ezzel győzködtem.
-Igen, de ha jól tudom, mindig is sokat veszekedtek…
-Még most is szereti őt – vágtam közbe határozottan. Ebben az egyben biztos voltam. – És ez kölcsönös – tettem hozzá. – Csak Peter képtelen megbocsátani neki, amit tett. És mielőtt azt mondanád, hogy erről is csak én tudok, közlöm veled, hogy Alice is tudja sőt, talán még Nikki is – a hangom, akaratom ellenére is kicsit keményebbre sikeredett. Féltem, hogy ez majd elárul, de láthatóan Asht a szavak jobban érdekelték, mint a hangsúly.
-Alice és Nikki áll hozzá a legközelebb rajtad kívül – vonta meg a vállát.
-Na jó, Ash, ezt szerintem most hagyjuk abba. Valamit nagyon rosszul látsz, mert nincs köztünk semmi.
-Oké, rendben, felfogtam – emelte maga elé a kezeit védekezően. – Akkor új téma. Eljöttök velünk jövő hétvégén bulizni? Addigra talán rendbe jönnek a dolgok Alice körül is, és Rob nem akar majd minden percben bejönni hozzá.
-Te is tudod, hogy ez természetes ilyen esetben – ráztam meg a fejem ellenkezve, direkt elkerülve a választ a kérdésére, majd egy pillanatra lehunytam a szemem, ami nagyon rossz ötlet volt.
„Őrült módjára futottam a kórház felé.
Csak ne legyen semmi baja. Csak ne legyen semmi baja – ismételgettem folyamatosan magamban.
Közben átszaladtam egy piros lámpán. Egy kocsi csikorogva és csúszkálva tudott már csak megállni, hogy el ne üssön. Hangosan dudált többször is és jó pár káromkodást utánam kiáltott, de nem foglalkoztam vele. Csak rohantam, ahogy bírtam. Nem érdekelt, hogy már majdnem megfulladok, és az oldalam is szúr. Képtelen voltam lassítani. A következő lépésnél megcsúsztam a járdán, és majdnem hasra estem, de még időben visszanyerem az egyensúlyomat. Szép lett volna, ha bekerülök mellé a kórházba egy-két töréssel és agyrázkódással. Bár akkor legalább egész nap láthatnám.
Nem egy autó rám dudált, ahogyan körül sem nézve, keresztbe átfutottam az utakon. Aztán végre épségben megérkeztem a kórház elé. Azonnal a nővérpulthoz siettem.
-Jó napot, meg tudná nekem mondani, hogy melyik szobában találom Adam Cominsky-t? – ziháltam a nővérnek.
-Megtudhatnám a nevét, és hogy miért keresi? – vonta fel a szemöldökét nyugodtan.
-Elizabeth Reaser, és látogatóba jöttem hozzá – hadartam el gyorsan.
-Sajnálom, de ilyen késői időpontban már nincs látogatás. Vagy talán ön a barátnője? – kérdezte apró mosollyal az arcán.
Hevesen bólogattam.
-Ez esetben, talán elintézhető – mosolygott rám, majd felállt a székéről és kijött a pult mögül. – Ha még nem alszik, akkor bemehet hozzá – biztosított. – És persze, ha ő is látni akarja magát.
-Nemrég hívott, hogy mi történt vele – ziháltam még mindig. – Ő kérte, hogy jöjjek be most, ha tudok – magyaráztam.
-Ez esetben… - nyitott be az egyik ajtón, majd elfordult tőlem – Adam, látogatód érkezett – tárta szélesebbre az ajtót.
-Beth – hallottam meg szerelmem hangját.
-Adam – rohantam oda hozzá gyorsan. – Jól vagy? Mi történt? Ugye nincs semmi komoly bajod? – záporoztak belőlem a kérdések.
-Nyugodj meg, kislány – fogta meg a kezem. – Semmi bajom, csak egy hülye autós nem figyelt oda eléggé – húzta el a száját.
-De meg kellett műteni téged – akadékoskodtam. – Nem vágják fel csak úgy az embert.
-Csak egy kis belső vérzésem volt – próbált megnyugtatni. – Pár nap múlva haza is mehetek – mosolygott rám.
-Jaj, annyira aggódtam érted – simogattam meg az arcát.
-De most már megnyugodhatsz. Nincs semmi bajom.
Szemeit lehunyta, miközben megpróbált elnyomni egy ásítást.
-Azt hiszem, itt az ideje, hogy Adam végre aludjon – lépett mellénk a nővér, aki eddig mosolyogva figyelte kettősünket.
-Még egy percet, kérem – néztem rá kérlelőn. Elnézően bólintott, majd odalépett az Adammel egy szobában fekvő beteghez. – A szüleid mikor jönnek be legközelebb? – fordultam vissza szerelmem felé.
-Holnap reggel – szomorodott el. – Anya egész nap bent lesz nálam. Csak enni megy haza, de lesz, hogy azt is itt oldja meg – hajtotta le a fejét szomorúan.
-Akkor ezek szerint nem nagyon tudlak majd meglátogatni, amíg bent vagy – szomorodtam el én is.
-Sajnos nem, de ha gondolod, ilyen időpontban is szívesen várlak. Még ha pár percre is, de legalább láthatlak – simogatta meg az arcom.
-Ha legközelebb is beengednek, akkor bejövök, ígérem – leheltem csókot ajkaira, majd felálltam az ágya mellől.
-Vigyázz magadra! – nézett rám féltőn. – Az ilyen időben kiszámíthatatlanok az autósok.
-Vigyázok – szorítottam meg a kezét. – Szia Adam! – köszöntem el tőle. – Akkor majd holnap, remélem – mosolyogtam.
-Igen, holnap – bólintott izgatottan. – Szia Beth!
A nővérrel a nyomomban kiléptem a kórteremből, majd elindultam a kijárat felé.
-A szülei nem is tudják, hogy együtt vagytok? – jött a nővér kérdése a hátam mögül. Zavartan megráztam a fejem. – Ez esetben – gondolkodott el -, holnap este várlak – kacsintott rám, majd visszament a helyére.
-Köszönöm – kiáltottam utána hálásan.
Ezután lassan hazafelé indultam.
A kint hideg szél rögtön belecsapott az arcomba, ahogy kiléptem az ajtón. Szorosan összehúztam magamon a kabátot és ismét futásnak eredtem.
Ezután minden este bementem Adamhez a kórházba és addig maradtam, ameddig csak tudtam. Volt, hogy egészen korán reggelt is meglátogattam, ami igen csak korai kelést követelt, de érte mindent megtettem.”
-Te jó ég Liz, jól vagy? – jutott el a tudatomig Ashley hangja. Éreztem, hogy két kezével a vállamat markolja.
-Igen – ziháltam halkan.
-Pedig nem úgy tűnik – vonta össze a szemöldökét. – Egyszer csak megtorpantál, és zihálva nekidőltél a falnak.
Megráztam a fejem, majd elbotorkáltam egy székig és leültem rá. Pontosabban szinte ráestem, de ez most mellékes volt.
-Hívok egy orvost – rémült meg Ash és már indult is volna, ha nem kapok utána.
-Nem kell, jól vagyok – néztem rá komolyan. – Csak egy emlék – suttogtam magam elé.
-Egy emlék? – ült le mellém csodálkozva. – Ezt meg hogy érted?
-Nem érdekes…
-De igenis az! – ellenkezett. – Az előbb majdnem elájultál. Ha egy emlék ilyen hatást vált ki belőled, az nagyon nem jó – győzködött.
-Már megszoktam – sóhajtottam. – Nincs bajom, tényleg, higgy nekem – néztem rá határozottan.
-Oké – mondta bizonytalanul. – Akkor menjünk a kávéért – állt föl a székről és én is így tettem. Aztán hirtelen megfordult. – Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? – nézett mélyen a szemembe. Bólintottam. – Oké – sóhajtott. – Akkor menjünk.
Miután beszereztük a kávékat, visszaindultunk Alice szobájához. Mikor befordultunk, ismét pár régen látott ismerőssel találtam szemben magam. Azonnal megtorpantam.
-Martha, Thomas, David! – indultam el feléjük mosolyogva. – Sziasztok! Estherék azt mondták, hogy csak este jöttök – csodálkoztam, miközben mindhármukat megöleltem.
-Sikerült elérnünk egy korábbi gépet – mosolyogtak ők is. – Hogy vagy Betty?
-Köszi jól, és ti?
-Megvagyunk. Bár eléggé felkavarta ez a baleset a napunkat – sóhajtott. – Az orvosok még akkor hívtak minket, mikor Alicet behozták. Csak ma reggel telefonált Anna, hogy egész jól van a körülményekhez képest.
Az utolsó mondat közben egy mindentudó mosoly terült szét az arcán. Rögtön megértettem, hogy Robra céloz ezzel.
-Ne is mond, tegnap óta nem hajlandó kitenni a lábát a kórteremből – sóhajtottam.
-Ez érthető – mosolygott elnézően. – Bár most szívesebben lennék én vele – szomorodott el. – Még ha nem is látszik annyira, nagyon megromlott a kapcsolatunk, mióta kiderült – hajtotta le a fejét.
Ash értetlenül bámult minket.
-Emlékszel ugye, hogy mondtam, ne várjatok vele sokáig. Ha már egészen kiskorában ezzel a tudattal nevelitek, akkor… - csóváltam meg a fejem.
-Ez nem ilyen egyszerű – ingatta a fejét.
-Nem kell mindenben a legrosszabbat néznetek.
-Most már úgyis mindegy. Az időt nem tudjuk visszapörgetni – sóhajtott.
A következő pillanatban kinyitódott a kórterem ajtaja és Rob lépett ki rajta. Kezet rázott Thomasszal és Daviddel, majd sorban megpuszilta a lányokat.
Láttam, hogy Anna már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, mikor az öccse gyorsan betapasztotta azt és szúrósan nézett rá. Úgy látszik, a mai nap tele van rejtélyekkel.
Miután mind bementek Alicehez, sikerült együttes erővel rábeszélnünk Robot, hogy menjen vissza a szállodába, rendbe hozni magát. Ash rögtön ajánlkozott, hogy vele tart és rövid gondolkodás után Nikki is csatlakozott hozzájuk.
Tudtam, hogy miért csinálja, de nem hagytam bosszantani magam. Igenis érezhetem magam úgyis jól Peter társaságában, hogy nincsen közöttünk semmi sem. És ezt nekik is be fogom bizonyítani.