17. fejezet - A baleset

Sziasztok!

Megjött a 17. fejezet:) Remélem tetszeni fog:) Már akkor kitaláltam, hogy hogyan lesz vége, mikor belekezdtem a fejezetbe, úgyhogy ez most dirket lett függővég:P Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És persze, KOMIKAT!!:D

Puszi

Peter szemszöge

Reggel iszonyatos fejfájással ébredtem. A fülem zúgott és alig kaptam levegőt. Hörögve ültem fel az ágyban. Legalábbis ezt akartam, de nem nagyon volt hozzá erőm. Ahogy megpróbáltam fölnyomni magam, hogy a hátamat a támlának döntsem, a könyököm ismét összecsuklott alattam. Tenyeremet a homlokomra szorítva húztam összébb magam az ágyon. Nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, beteg vagyok.
Összeszedtem minden erőmet, és fölkönyököltem annyira, hogy elérjem az éjjeliszekrény fiókját. Nagy nehezen kihúztam, majd gyógyszer után kezdtem keresgélni benne. Persze, hogy pont most nem találom.
Halk káromkodások közepette csúsztam ki az ágy szélére és lógattam le a lábaimat. Pár percet még így pihentem, amíg újra elegendő erőt nem éreztem magamban, hogy kimenjek a fürdőbe, majd lassan fölálltam az ágy széléről. Azonnal meg kellett kapaszkodnom valamiben, nehogy ott helyben összeessek.
A falnak támaszkodva indultam el a fürdőbe, mikor kopogtattak az ajtón.
-Remek! Ki a fene lehet az? – motyogtam magam elé, majd eltámolyogtam az ajtóig és elfordítottam benne a kulcsot. Kinyitottam az ajtót és egy zöld szempárral néztem farkasszemet.
-Te jó ég! Peter, veled meg mi történt? – hüledezett Alice és rögtön átkarolt, hogy megtartson.
-Azt hiszem, influenza – krákogtam égő torokkal.
Eltámogatott az ágyig, majd rám terítette a takarót.
-Hol találok lázcsillapítót? – hajolt kicsit közelebb.
-Talán a fürdőben, de az is lehet, hogy már elfogyott – hunytam le a szemem. – Fölülről a harmadik fiókban talán találsz valamit.
Azonnal elsietett a fürdőbe, majd rövid kotorászás után egy kis dobozzal a kezében tért vissza.
-Tessék, ezt vedd be – nyújtott felém egy apró fehér pirulát és egy pohár vizet. – Jót fog tenni.
-Köszi – pillantottam fel rá hálásan, majd kissé följebb tornáztam magam az ágyban és elvettem tőle a gyógyszert a vízzel együtt.
Ezután lehunytam a szemem és a fejemet a párnára döntöttem.
-Egyébként miért jöttél? – próbáltam meg elterelni a figyelmemet az iszonyatos fejfájásról. Másfelől, pedig tényleg érdekelt, hogy miért keresett.
-Tudod, a hétvégén osztálytalálkozóm lesz Magyarországon. Valakinek ki kéne vinnie a reptérre, de Rob nem ér rá, mert akkor éppen forgatni fog, így te voltál a másik ötletem. Rob mondta, hogy te aznap nem forgatsz. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, te ráérsz-e.
Szinte biztos voltam benne, hogy kérdő tekintetével a reakciómat lesi.
-Persze, ráérek. Egyenlőre még nem tudok róla, hogy programom lenne akkor – néztem föl rá egy pillanatra, majd újra lehunytam a szemem, a fejfájás újult erővel tört rám, ahogy a fénybe néztem. – Megtennéd, hogy besötétítesz? – nyögtem ki nagy nehezen.
Hogyan tud egy influenza ennyire legyengíteni?
-Persze!
Hallottam, ahogy elhúzza a függönyöket és még csukott szemmel is érzékeltem, hogy mennyivel sötétebb lett a szobában.
-Köszi – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Nem muszáj itt maradnod velem, amíg hat a lázcsillapító – nyitottam ki ismét a szemeimet és most már nem kellett becsuknom.
-Ugyan, ráérek – legyintett. Épp az előbb reggeliztem.
-És egyébként miért pont rám gondoltál? Bárki más is ki tudna vinni, nem? – emeletem rá ismét a tekintetem.
-Hát, ami azt illeti… - mosolygott zavartan -, elég sok cuccom lesz.
-Á, szóval csomaghordónak kellek – vontam le a következtetést.
-Valahogy úgy – hajtotta le a fejét.
-Jaj Alice, nyugi – nevettem fel, már amennyire a fejfájás engedte. – Szívesen elviszlek.
-Köszi!
-Kellan nem elég kigyúrt neked? – kuncogtam halkan.
-Lehet, hogy inkább Jacksont kérem meg – mormogta. – Pont az ilyen megjegyzéseket szeretném elkerülni. Inkább pihenj. Próbálj meg aludni. Akkor hamarabb lemegy a lázad.
Engedelmeskedtem neki és lehunytam a szememet.
Már félálomban voltam, mikor megcsörrent Alice mobilja. Szemeim azonnal felnyitódtak, és érdeklődve néztem fel rá.
-Bocsi, de ezt föl kell vennem – nézett rám bocsánatkérően, majd felállt mellőlem.
-Semmi gond.
-Szia Szasza – legnagyobb megdöbbenésemre magyarul szólt bele. Bár nem is tudom, miért lepődök meg ezen ennyire. Hiszen biztosan vannak magyar barátai is. – Nem tudom, talán fel tudom hívni. Nem, régen beszéltünk már és én most kint vagyok Vancouverben.
Hosszabb szünet következett.
-Nem-nem, persze, hogy elmegyek. Pénteken utazok haza repülővel. Oké, megpróbálom elérni és majd hívlak, hogy sikerült-e. Oké rendben. Persze, a többieket is. Szia! Puszi.
-Kit kell elérned? Persze, ha nem veszed tolakodásnak – mentegetőztem.
Tátott szájjal nézett rám. Nem értettem, min csodálkozik. Talán valami rosszat mondtam? Már épp rá akartam kérdezni, mikor megszólalt.
-Mióta tudsz te magyarul? – kérdezte felvont szemöldökkel.
-Óh, csak ennyi a baj? – sóhajtottam. – Egy rövidebb ideig Magyarországon laktam. Talán egy fél évet. Már jó pár évvel ezelőtt – mosolyogtam egyre jobban elképedő arcát látva.
A végén felnevettem.
-Erről nem is tudtam.
-Igazából annyira jól már nem megy, mert azóta nem sokat beszéltem magyarul, de a lényeget kivettem a beszélgetésedből.
-Mik ki nem derülnek! Ha nem haragszol, nekem még beszélnem kéne néhány emberrel. Nem gond, ha addig egyedül hagylak?
-Nem persze, menj csak nyugodtan.
-Oké, sietek vissza – szaladt ki az ajtón.
Újra lehunytam a szemeimet és nem sokkal később el is aludtam.

Hamar eljött a péntek. Alice gépe négykor indul, ezért már kettőre ki akart érni a reptérre. Megfogtam a csomagjait – csak most értettem meg, miért is akarta, hogy valamelyik fiú vigye ki őt – és beraktam azokat a csomagtartóba. Mindketten beültünk a kocsimba – amit a baleset óta már megjavíttattam – és elindultunk a reptérre.
Már az út felénél jártunk, mikor megcsörrent Alice mobilja.
Meglepetten nézett rá a kijelzőre, majd fölvette.
-Szia Anikó, mondjad! Nem, még csak most megyünk a reptérre. – Ahogy teltek a másodpercek, úgy változott Alice arckifejezése. Először megdöbbent, aztán elsápadt és végül szomorúság uralta vonásait. – Te jó ég! De ugye nincs más baja? Úgy értem, agyrázkódás, vagy ilyesmi. Oké, köszi, hogy szóltál. Ha beszélnél vele, add át neki üdvözletem és a többieknek is. Rendben, ti is. Puszi. Szia!
Ezekből már nem sokat értettem.
Lerakta a telefont, majd felém fordult.
-Mi történt? – pillantottam rá.
-Forduljunk vissza, mégsem repülök – mondta szomorúan. – Az osztályfőnökünk eltörte a lábát – sóhajtott. – El lett halasztva a találkozó egy hónappal.
-Az nem lehet valami kellemes – húztam el a számat, majd a következő, erre megfelelő helyen megfordultam.
Egy pillanatra tekintettem csak oldalra, de ez is elég volt hozzá, hogy megtörténjen a baj. Későn vettem észre, hogy az egyik szembejövő kocsi áttért a mi sávunkba, és már nem tudtam kikerülni. A kormányt félrerántottam, ami talán még nagyobb hiba volt. Frontális ütközés helyett oldalról száguldott belénk a következő kocsi. Pont Alice oldaláról. A légzsák rögtön felfújódott, de még láttam, amint Alice beveri a fejét az ablaküvegbe, majd minden elsötétült.
A következő hang, amire felfigyeltem, a mentőautó szirénázása volt. Éreztem, hogy ujjak tapogatják végig a hasamat és a mellkasomat, és hogy egy maszkot tartanak a számhoz.
Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet és az első, amit megláttam, egy mentős volt.
-Magához tért! – tájékoztatta, gondolom a kollégáit. – Uram, hall engem? – Nagy nehezen bólintottam. – Rendben, figyeljen rám, most bevisszük a kórházba.
Hangos számolást hallottam magam mellől. Egy… kettő… három… négy… öt… tizenöt… Most! Aztán még egyszer megismétlődött. Ez még jobban megijesztett. Pontosan tudtam, mit jelent ez. Meg akartam róla győződni a saját szememmel is. Ez nem történhet meg! Megpróbáltam oldalra fordítani a fejemet, de képtelen voltam rá. Valami nem engedte.
-Alice… Mi van Aliceszel? – krákogtam nehezen, de nem válaszoltak. – Mi van Aliceszel? – próbáltam kicsit hangosabban beszélni, de megint semmi.
Ismét oldalra akartam fordítani a fejem, de megint nem sikerült.
-Uram, nyugodjon meg, így nem tudjuk megvizsgálni – fogta le a vállam a mentős.
Ezután betoltak a mentőautó hátuljába, beszállt mellém két mentős és ránk csukták az ajtókat.
Alig telt el pár perc, mire beértünk a kórházba. Azonnal kitoltak a mentőből és a bejárat felé vittek.
-Mi van Aliceszel? – kérdeztem meg újra, remélve, hogy végre válaszolnak.
De csak betoltak egy vizsgálóba, ahol egy eddig nem látott férfi lépett mellém.
-Jó napot, Mr. Facinelli! Dr. Murray vagyok. Én fogom megvizsgálni Önt. Nos, lássuk csak – lapozott bele a kórlapomba. – Úgy látom, a mentősök semmilyen törést nem állapítottak meg, de azért én is átvizsgálom.

Miután végzett a vizsgálattal, elmondta a felállított diagnózist, amit rá is firkantott a kórlapomra, majd távozott. Mikor ismét visszatért, közölte velem, hogy hazamehetek, én azonban ismét Aliceről kérdezősködtem.
-Sajnálom, de nem tudok róla semmit sem mondani. Őt nem én kezeltem. A folyosón legyen szíves várni. Talán a rokona?
-Nem - ráztam meg a fejem -, de velem utazott egy kocsiban.
-Értem, sajnos én nem tudok segíteni – nyitotta ki az ajtót. – Legyen szíves kint várni. Viszont látásra!
-Viszlát!
Kiléptem, mire valaki rögtön rám vetette magát. Meglepetten öleltem vissza Lisat.
-Jaj, Peter – húzódott hátrébb -, ugye neked nincs semmi bajod?
Ahogy megláttam az arcát, rögtön tudtam, hogy nagy baj van. A szemei vörösek voltak a sírástól és arcán még most is végigfolyt néha-néha egy-egy könnycsepp.
-Nekem nincs, de mit tudtok Aliceről? – kérdeztem azonnal.
-Még nem sokat. Nem tudtunk még beszélni az orvossal. Csak nem rég érkeztünk.
Ahogy fölnéztem, megláttam Robot. A térdére könyökölve, arcát a tenyerébe temetve ült az egyik széken.
-Bocsáss meg… - léptem el Liz mellett. – Rob… - álltam meg mellette tétován.
Lassan fölnézett rám. Szemeiben haragot láttam, amit meg is értettem. Teljes mértékben igazat adtam neki abban, hogy engem hibáztat.
-Mi van?
-Én nagyon sajnálom…
-Hát sajnálhatod is! – pattant föl hirtelen és elindult felém. – Ha bármi baja lesz, ha bármi maradandó baja lesz… - sziszegte, miközben megragadta az inggallérom.
-Rob – próbált meg szétválasztani minket Liz, de nem sikerült neki. Két húsz centivel és kilóval nagyobb férfit aligha tudna. – Robert, engedd el! Te is tudod, hogy nem ő tehet róla. A másik kocsi sodródott át a szembejövő sávba – próbált meg hatni rá, ha már szétválasztani nem tudott minket.
-Ha jobban figyelt volna… - kezdett bele, de én félbeszakítottam.
-Ha jobban figyeltem volna, akkor előbb félrerántom a kormányt, lesodródunk az útról, és egy fának ütközünk.
-Talán még mindig jobban járt volna, ha így történik, minthogy az oldalába csapódik az autó – mondta, de közben elengedte a galléromat.
Liz megkönnyebbülten sóhajtott fel mellettünk, majd elhúzott Rob mellől, nehogy mégis nekem támadjon. Aztán próbált úgy megállni mellettem, hogy őt is és engem is jól lásson, hátha egyikőnk mégis megindul.
-Mr. Pattinson! – hallottuk meg egy nővér hangját, mire mindannyian arra fordultunk. – Ön Mr. Pattinson? – nézett Roberte, aki bólintott, mire a nővér belekezdett.
-A barátnője…