19. fejezet - Vacsi és másnap.../III.

Sziasztok!

Meghoztam itt is a friss részt:) Remélem ez is tetszeni fog:) Ez a befejző része a fejinek, úgyhogy friss valószínűleg ezen a blogon már csak hétvégén várható, akkor viszont egy egész fejezettel;):) KOMIKAT kérek!!:DD

Puszi


Másnap reggel meglehetősen kómásan ébredtem, de rögtön magamhoz tértem, amint eszembe jutottak a tegnap történtek. Azonnal kipattantam az ágyból, ami egy kicsit rossz ötlet volt, mert a hirtelen mozdulattól egy pillanatra megszédültem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, mielőtt még eldőltem volna.
Gyorsan elmentem letusolni, majd felöltöztem, hogy bemenjek a kórházba. Aztán hirtelen eszembe jutottak Lizék. Biztosan ők is el akarnak menni a kórházba meglátogatni Alicet.
Bár én kötelességemnek éreztem, hogy most mellette legyek, és nem csak a múltam miatt. Én vezettem az autót, ezért én is hibás vagyok valamennyire, mindegy, hogy hányszor ismétlik el ennek az ellenkezőjét a többiek.
Mivel szombatonként csak kondiba kell mennem, és oda is délután, lesz elég időm, hogy győzködjem még Alicet, nehogy meggondolja magát.
Gyors léptekkel indultam el Liz szobája felé. Csak utólag esett le, hogy talán előbb szólnom kellett volna neki, mert az is lehet, hogy még alszik. Eléggé kimerült volt tegnap, ezért nem csodálkoznék rajta, ha csak most ébredne. Lehet, nem is kéne fölébresztenem.
Ezen gondolkodva torpantam meg az ajtaja előtt. Nem tudtam, mi lenne a helyes. Végül úgy döntöttem, bekopogok. Biztosan be szeretne menni a kórházba.
Háromszor kopogtattam az ajtón, de nem jött válasz, így még egyszer próbálkoztam.
Már épp feladtam volna és fordultam meg, hogy elinduljak, mikor pár halk puffanás és egy kattanás jelezte, hogy Liz az ajtóhoz futott és kinyitotta a zárat. Aztán már nyitódott is az ajtó, és megláttam Liz álmos arcát.
-Peter! – lepődött meg, ahogy meglátott, majd zavartan lesütötte a szemeit. – Ne haragudj, hogy tegnap elaludtam. Még arra sem emlékszem, hogyan másztam el az ágyamig – fintorgott kissé.
Halkan felnevettem.
-Én vittelek át a szobába – mosolyogtam rá. – Gondoltam, ott kényelmesebb, mint a kanapén ülve aludni.
-Oh, köszi – mosolygott zavartan. – Egyébként, mi járatban? Itt hagytál valamit az este? – vonta fel a szemöldökét.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Csak gondoltam szólok, hogy éppen a kórházba tartok. Ha szeretnéd, elvihetlek téged is. Terveztem, hogy még szólok Nikkinek és Ashleynek is.
-Persze – bólintott rá azonnal. – Mindjárt összekapom magam. Köszi.
-Annyira nem kell azért sietni. Addig én szólok a lányoknak – mosolyogtam, miközben hátrébb léptem egyet.
-Oké. Még egyszer köszi – csukta be az ajtót.

A lányoknál sajnos nem jártam sikerrel. Fogalmam sem volt, merre lehetnek. Talán már bementek korábban a kórházba. Végül is, már tíz óra van. A reggeliről sajnos már lekéstünk.
Nem tudtam, mivel tölthetném el a maradék időmet, ezért visszamentem Liz szobájához. A kopogtatásra nem nyitott ajtót, így, mivel tudtam, hogy nem szokása bezárni azt, bementem a szobájába.
Meglepetten néztem körül. Nem gyakran jártam át Lizhez, és a tegnap estéről sem maradt valami sok emlékem a fáradtság miatt. Nem éppen az a nőies szoba volt. De nem is ez a jó szó rá. Inkább azt mondanám, nem gondoltam volna, hogy Liz ekkora rendetlenségben „él”. Bár lehet, hogy ez csak átmeneti körülmény, de láthatóan ő nem olyan tipikus rendmániás, mint a legtöbb nő. Szélesen elmosolyodtam, majd újra körülnéztem, immáron Lisat keresve, de nem láttam sehol sem. A fürdőből azonban víz csobogását lehetett hallani, így rögtön leesett, hogy biztosan fürdik.
Leültem a kanapéra, majd türelmesen vártam, hogy elkészüljön. Közben újra meg újra végignéztem a helyiségben, ami ismét mosolyt csalt az arcomra. Arra azonban egy percig sem gondoltam, mekkora meglepetést fog okozni Liznek a jelenlétem.
Pár perccel később kinyitódott a fürdőszoba ajtó. Amilyen nagy lendülettel lépett kifelé, azzal vágódott rögtön hanyatt, ahogy meglátott engem és megtorpant, megcsúszva emiatt a nedves kövön.
Ijedten pattantam föl a kanapéról, majd odasiettem hozzá.
-Te jó ég, Liz! Jól vagy? – guggoltam le mellé.
Szerencsére a fejét nem verte be a padlóba, mert ügyesen megtámaszkodott a két kezén.
-Igen – bólintott megszeppenten, aztán ezt az érzését átváltotta a zavartság. – Mit keresel te itt? Azt hittem, elmentél szólni Nikkiéknek – dörzsölte meg egy kicsit a tenyerét. Nem lehetett valami kellemes ekkorát esni.
-Nem voltak a szobájukban, így visszajöttem ide. És miután nem nyitottál ajtót…
-Bejöttél, mert nem volt bezárva – bólintott rá mindent tudóan. – Mint ahogyan az éjjel sem.
-Gondoltam, nem lehet belőle baj, hiszem máskor sem zártad be.
-Persze, nem is gond, csak megjegyeztem – mosolygott.
Felálltam mellőle, majd őt is felhúztam. Csak ekkor vettem észre, hogy egy szál köpenyben áll előttem.
-Ne haragudj, hogy csak így bejöttem – fordítottam el zavartan a tekintetem róla.
-Nem gond, csak ne csinálj belőle rendszert – nevetett fel halkan.
-Nem lesz több ilyen – biztosítottam.
-Megyek, felöltözök, mert különben sosem érünk be a kórházba – engedte el a kezem. Meglepetten vettem észre, hogy azóta fogtam, mióta fölsegítettem őt.
-Oké – bólintottam. – Majd visszamentem a kanapéhoz és leültem rá.
Lisa hamar elkészült a további teendőivel, így végre elindultunk a kórházba. Az út nagy részét csöndben tettük meg. Nem nagyon jutott eszembe egy téma sem, amit felhozhattam volna. Ráadásul láthatóan zavarban volt valami miatt, amit nem nagyon értettem. Aztán megérkeztünk és én leparkoltam egy üres helyre a parkolóban. Mindketten kiszálltunk és szótlanul indultunk el a bejárat felé.
Csak róttuk a folyosókat, még mindig néma csendben. Már csak egyet kellett fordulnunk, hogy Alice szobájának a folyosójára érjünk. Amint befordultunk a sarkon, megláttuk az ott várakozókat. Igazam volt. Ashley és Nikki tényleg ott ültek az ajtó melletti székeken, de nem voltak egyedül. Két másik, számomra ismeretlen lány állt előttük. Kíváncsian gyorsítottam fel a lépteimet, hogy minél hamarabb megtudjam, kik a „titokzatos idegenek”.